Új sorozatunk egy Lajosmizse és Ladánybene környékén játszódó posztapokaliptikus thriller részletei lesznek, az író Urbánszki László és a kiadó A Gold Book Könyvkiadó Kft. hozzájárulásával, a mű megjelenése előtt…
2. részlet: Az apa bűne
Világégés után 200 tavasza
Nyolc tereptarka vegyvédelmi öltözetű férfi csörtetett az erdőben. Lopakodni akartak, de ezt a szakmát nehéz elsajátítani az óvóhelyen. Amint az egészséges erdőbe értek már megkapták a választ a legfontosabb kérdésükre, visszafordulhattak volna a hírrel, de látva a körülöttük mozgó életet, húst akartak szerezni.
– Nagyon fura ez a szag! – suttogta egyikük. – Erdőben nem lehet ilyen!
– Honnan a csudából tudod, erdőjáró voltál álmodban?
– Dehogy! Nyilvánvaló, hogy a szagokat nem ismerhetem, de azt olvastam, hogy az avar szaga finom. Ennek meg itt savanyú a szaga, a másiknak csípős. Ha avar, akkor egyformának kéne lennie!
– Különbözőek a fák…
–… de a levél majd’ egyforma. Nem volt valamikor ennyire különböző. Ha eltöröm a gallyat, dögszaga van, az pedig nem jelent evolúciós előnyt…
– Kuss legyen hátul! Pofa be! – sziszegte elölről a százados.
– Farkasok, párducok támadhatnak meg minket. Ha beszélünk, elbújnak, mer’ óvatosak – suttogta az egyik katona.
– Párducok! – nevetett föl a százados. – Nagytestű macskaféle nem maradt meg a mérsékelt övi élővilágban… – oktatta volna ki őrmesterét, de szavait rémült sikoltozás szakította félbe. Az utolsó, kissé lemaradt katonát apró, villámgyors szörnyek rohanták meg. Egy felülről érkezett a fejére, a másik a testén szaladt föl, és mindketten a szeme környékét tépték karmaikkal. A katona ordított, saját fejét verte a géppisztolyával, majd, már megvakítva mindenfelé lövöldözött.
– Feküdj! – kiáltott a lélekjelenlétét megőrző százados, majd hozzátette: – Kilőni a… dögöket! – nem tudta minek nevezze a macskaszerű szörnyeket.
– Kispárducok! Mondtam én! – hadarta kis diadallal a hangjában Komáromi őrmester.
A pontos lövések végeztek néhány kispárduccal, de akkorra már az áldozat bezuhant a sűrű aljnövényzetbe.
– Olyan, mintha macskák lennének, uram! – jelentette egy másik altiszt, Kovács, aki bátran előrekúszott, és a magasba emelt egy dögöt. – Mondjuk macskának marha nagy, de nincs olyan hegyes füle, mint a hogyishíjják… hiúznak. Meg kisebbek is sokkal!
– Vadmacskák lesznek! – hozta meg a döntést a százados. – Mi van Kötelessel? – kérdezte a macskák áldozatának hogylétét.
– Nézem, uram! – szólt vissza, most már előírásos halkan Kovács, fölállt, és meggörnyedve, körbe-körbe tekingetve a támadás helyére ment.
– Nincs itt! Eltűnt! – suttogta vissza.
– Beljebb kúszhatott! – vélekedett a parancsnok.
– Inkább elvonszolták, uram! Jó széles nyomokat hagytak!
– Csatárláncban utánuk! – hallatszott a parancs.
– Megsebesültem, uram! – jelentette Komáromi őrmester. – Meglőtt Köteles!
– Eddig nem vetted észre? Súlyos?
– Vérzik rendesen, bekötözöm!
– Rendben, csatárláncba…
– Hm, hm! – jelezte Kovács, hogy mondandója van.
– Jelentsen, őrmester!
– Köteles már halott, Komáromi sebesült, és mi felderítésen vagyunk, uram! Létfontosságú…
– Értem, ne oktassa ki a felettesét! Öt percig követjük a csapást, aztán folytatjuk a felderítést.
– Ehetnénk macskahúst, és akkor…
– Fuj! Annyira nem vagyok kiéhezve! Lövünk valami növényevőt, és visszamegyünk!
Egymástól négy-ötlépésnyire álltak föl a nyomkövetésre, de már induláskor támadás érte őket. A szélső katonát négy macskaszörny rohanta meg, felfutottak a testén, és majdnem megvakították. Mielőtt bárki is reagálhatott volna, az árnyak eltűntek.
– Jézusmária! – szakadt ki önkéntelenül egy eddig hallgató katonából. – Kemény világba kerültünk!
– Akkor majd keményebbek leszünk! – jelentette ki fensőbbséges arccal a százados. – Szedjenek föl egy szörnyet, bevisszük a bázisra tanulmányozni. Kovács, magára gondoltam, legalább eltereli a negatív gondolatait! Most pedig: hátra arc, irány az erdő széle… amerre világosodik! Indulás.
– Jókora dög! – emelgette véres cipelnivalóját Kovács. – Van vagy tíz kiló, ha nem több. Szerintem ezt odabent simán megeszik a többiek! Engedelmével, kiengedem a vérét, uram… azistenit! – a beszédes őrmestert kutya nagyságú, de annál zömökebb árny rohanta meg, kitépte a kezéből a dögöt, és eltűnt az aljnövényzetben. Ezen kívül még két árny munkálkodott. Összeszedték a szanaszét heverő kisszörnyeket, kettőt, kettőt vettek a pofájukba, és az emberek lábai között átfurakodva tűntek el.
– Mi ez? Ki tudja, mi történik? – szegezte géppisztolyát az erdőre a százados. – Sérülés van?
– Kimarjult a kezem, amikor az a… tank kitépte a dögöt! – jelentette Kovács.
– Csak ellöktek az útból! – hallatszott a toporgó katonák egyikétől. – Elvitték, ami kellett, és…
– Megint itt vannak! – hördültek föl többen, és ketten rövid sorozatot engedtek meg az árnyak felé. Újabb dögökkel a pofájukban a vadonlakó kismedvék eltűntek a félhomályban.
– Ne lőj, barom! Minket is megsebesíthetsz! – szólt rá a százados a lövöldözőkre, aztán megcsóválta a fejét. – Ezek szórakoznak velünk! Erőszakkal elviszik a dögöket, amiket amúgy is itt hagytunk volna!
– Észrevették, hogy egyet el fogok vinni, és nem vártak tovább!
– Olyanok voltak, százasúr, mint a medvék!
– A százasúrér még számolunk! Amúgy meg a medvék nem ilyen kicsik, és nem ilyen gyorsak! Ezek az állatok ismerik az embert, azért nem bántottak minket.
– Szűzanya, mi lesz, ha megharagszanak?
– Oktalan állat nem változtatja a bevésődött szokásait! – jelentette ki a százados, aki kezdett megnyugodni, és ezt hangosan is megfogalmazta. – Idegen, de jóindulatú az új világ, nem kell félnünk tőle. Lövünk egy őzet, vagy ami itt van, és hazamegyünk!
– Marhát, uram! – lengette meg a kezét egy katona. – Marhabőgést hallok… vagy valami olyasmit!
Komáromit hevenyészett hordágyra tették, amit a VV köpeny ujjain átdugott karókból rögtönöztek, és elindultak a világosodó erdő és a marhabőgés irányába. A hiába tiltakozó őrmestert az erdő szélén magára hagyták, és futva megindultak a közelben legelésző marhák felé. A fiatal pásztor épp a feleségével évődött, nem vette időben észre a támadókat. Kismedvéje hallását, szaglását elvette a rengeteg párálló, legelésző jószág. Mindkettőjükkel sorozat végzett. A sikoltva menekülő asszonyt a földre teperték, és Kovács őrmester a bő fekete szoknyát felhajtva szemrevételezte a zsákmányt.
– Szabad, uram? – kérdezte a századost.
– Úriember ilyet nem tesz! – förmedt rá felettese, majd mosolyogva hozzátette: – Ebéd előtt legalábbis! Fölséges illata van ennek a levesfélének itt. Kutassátok át őket, ha van kenyerük, azt kérem, és ebédeljünk! Utána is sort keríthetünk az aktusra! Jelentős erőfölényben vagyunk, csak valami nyílfélét látok a férfinél, nyugodtak lehetünk! Nagyobb a fölényünk, mint Corteznek volt Montezuma ellen. Elfér már ezen a világon is némi modernizáció, bár ha jobban belegondolok, akár a rabszolgaság intézményét is feleleveníthetjük. Következtetés, az erőszak, mint olyan, nem létezik, mert mindenük a miénk, hódítóké. Egy fő őrségbe, a többiek terítsenek, én átnézem az öltözéküket! Fene ezt a meleget! Alig süt a nap, szinte hideg van, mégis leégett az arcom és a kezem!
– Hólyagos az arca, uram, és paprikavörös – szólt hallgatag helyettese, Kömörcsin főhadnagy.
– A tiéd se szebb, barátom! – nevetett a százados, és a halott férfi tarisznyájából elővett fatálba szedte a levest, bőségesen téve hozzá a húsból. Kenyeret nem találtak, de kőkemény lepényt igen. A levesbe mártva puhították meg, és tűzforrón kapkodták ki a kondérból a húsdarabokat.
– Anyám, micsoda ízek! – az ősz törzsőrmester majdnem hogy röfögött az élvezettől.
– Komám, ezután napi háromszor ilyet eszünk… vagy inkább ötször – hallatszott a válasz.
– Ott vannak azok a tesznye szürkék, nekik is juttatni kell!
– Ugyan már? Aki semmit se tesz, az semmit se kap! Mi szenvedtünk, miénk a zsákmány! Gondoljátok, ha a góré végez, megkóstolhatjuk ezt a zamatos kis falatkát itten?
– Érdekes ez a fejkendő dolog – folytatta a társalgást a százados, mutatva, hogy egy tiszt nem kapkod holmi kis lotyók miatt. – Arab kultúra, netán iszlámizmus lenne szeretett hazánkban?
– És, ha a napsütés lett erősebb?
– Lehetséges, nagyon könnyen lehetséges! Ez megmagyarázza a leégésemet! Jut eszembe, légy oly szíves eszkábáljatok össze valami menedéket VV köpenyekből, hogy ne kelljen a nyilvánosság előtt… ugye! Mégsem vagyunk üzekedő állatok!
– Csak kemény katonák! – nevetett a hadnagy. – Mindenütt kemény katonák!
– Ez jó, nagyon jó! Még valami, kössétek már ki a menyecskét, nehogy összekarmoljon, miközben kegyúri jogaimat gyakorlom! Tudod milyen a nejem!
A furcsa kis sátorba már minden katona megfordult egyszer. A másodszor nem mentek, inkább lelőttek, feldaraboltak egy fiatal marhát, és annak zsíros, faggyús részeit sütögették három tűzön is. Az asszony még sokáig sírt, de már abbahagyta, mikorra a pásztor apja megérkezett a szomszéd legelőről. Nyolc éves unokája riasztotta, és csak a kisbojtárját tudta magával hozni. A tizenkét éves kislegény lövésztudománya nem volt túl nagy, őt egy bozótosba állította a férfi. Innen kellett nagyívű lövéseket leadnia a célra, amit alig látott. Gombár, az apa a marhák közé vetette be magát. Először a gulya elején bukkant föl, és három lövést eresztett meg egymás után. Kettő el is találta a célt, de valami páncélféle feltartóztatta.
Fejre kell lőnöm, páncélban vannak! – gondolta a sikertelen lövések után, és ez elkeserítette. Legszívesebben üvöltve rohanta volna le az erőszaktevőket, de hallott már azokról a fegyverekről, amiket használtak. Egy-egy agyonnyúzott darab felbukkant még, és lőni is lehetett némelyikkel.
Türelem, türelem… hogy a nap perzselje szét a pofájukat.
Az első lövések után teljes harckészültségben sorakoztak föl a százados előtt, eligazítást várva. Közéjük csapódott be a kisbojtár vesszője, és a nyakán áthatolva megölte Kovács tizedest. A becsapódó nyílon és a halotton felindulva fordultak szembe a fenyegetéssel, és megkezdték a bokrok géppisztolyozását. Gombár kettőt lőtt, mindkettő combon talált egy katonát, és újra eltűnt a kavargó állatok között. A katonák őrjöngő sortüzekkel válaszoltak, nem kímélve a marhákat. Gombár természetesen ekkorra már megint messze járt. Újabb lövés, ezúttal fejre, és talált is. Két halott, két sebesült, és a lövész ismeretlen, villant át a százados agyán a gondolat. Ha itt győzünk, az olyan lesz, mint Alamó volt sok századdal ezelőtt az amcsiknak – gondolta. Fejét ide-oda forgatva kereste a célt, amikor a szuszogó jap-jap-okatmeghallotta. Gombár a saját kismedvéjével fordította a támadókra a gulyát. A marhák ingerültek voltak, nem érdekelte őket, hogy embereken kell átgázolniuk. Csak saját gazdáiktól és a kismedvéktől tartottak. A rozsmák jappogott, szuszogott, és a gulya a támadók felé fordult.
Nocsak, gondolta a parancsnok, milyen fegyelmezetten fordulnak! Ha ez a törzs ilyen szinten ért a marhatenyésztéshez, esetleg kiemelten kezeljük majd őket! Nicsak, ezek felém jönnek! No, majd mindjárt elijesztem őket – gondolta, és nyugodtan állva, csapkodni kezdett a kezével. Kis idő múlva elmúlt erőltetett nyugalma, összeszedettsége, ekkor már ugrált, ordított, de hiába. Úgy vágtattak át rajta, hogy észre sem vették, hogy mozog valaki a patájuk alatt.
A katona belehalt, a százados túlélte a marharohamot. Őt az apa herélte ki, miután menyét kiszabadította, és a sikoltozó ember szájába tömte, amit levágott.
*
A törzsfő komoran hümmögve hallgatta meg a történteket, és tíz korbácsütésre ítélte a kisbojtárt. Az apát húszra.
– A törzsnek szüksége lett volna a tudásra, amitől ez a gyengeségre valló kapkodás megfosztotta. A fiatal családfő akkor már nem élt, a fehérnép meg kibírta volna azt a pár órát – dünnyögte indoklásként a kemény öreg, és még hozzátette: – Nem az a baj, hogy kiherélte a ganéembert, hanem az, hogy hagyta megdögleni, nem égette ki a sebet. Így csak kis ideig szenvedett, ha viszont túléli minden héten megkínozhatta volna, és mindent megtudtunk volna tőle.
