Ha elveszítünk valakit, úgy érezzük a szívünk szakad meg. Aztán eszünkbe jut az a sok kedves szó, azok a vicces dolgok amiket mondott vagy tett és rájövünk, hogy nem hagyott el teljesen, itt él bennünk az emlékeinkben mélyen…
Bujdosó Janó, ahogy az országban és a határon túl is mindenki ismerte olyan ember volt, aki sok embert ismert, és akit sokan ismertek és szerettek. Tőle az itt jelen lévők mindegyikének lenne biztosan egy vicces, vidám története, mert vele kapcsolatban először a semmivel és senkivel össze nem téveszthető stílusa jut eszünkbe.
Janó magát a puszta garabonciásának nevezte. Nem tudom mennyiőnknek jutott már eszébe, mit is takar ez az egyébként rá valóban találó megnevezés. A garabonciás: fiatal, vidám vándorlegény. Nem tudni, honnan indult, s azt sem, hogy hová tart. Váratlanul bukkan fel, marad néhány napig, majd nyomtalanul eltűnik.
Janó ilyen volt. Feltűnt az életünkben, felkavarta az állóvizet és továbbállt. Lélekben sok vidéket bejárt, habár nem utazott sokat, életének nagy részét Lajosmizsén és környékén élte.
Ez a hely volt az ő igazi terepe. Itt érték a számára legfontosabb, egész életét meghatározó benyomások. Szülei példamutatása és szeretete. Édesanyja gondoskodása, ahogyan az egész családja életét igazgatta. Dolgozott, gyermeket nevelt, kezelte a családi gazdaság ügyeit. Édesapja, aki saját szakmájában elismert ember volt. Egy olyan építőiparos mester, aki elmondhatta magáról, hogy miután befejezte vállalkozását kifizetetlen számlát, tartozást, be nem fejezett munkát nem hagyott a háta mögött. Akit korábbi megrendelői még évek múlásával említettek és barátsággal üdvözöltek. Mindezek a tapasztalások megmutatták Janónak a kemény munkát, a család értékét, az összefogás szükségességét, de ugyanakkor példát is állítottak elé. Hogy az egyenes és őszinte szónak ereje van. Ha szemébe néz a másiknak és kezet ad valamire, az többet ér minden szerződésnél.
Általános iskolai tanulmányait is itt, Lajosmizsén végezte. Gimnáziumba egészen Kecskemétig is elment, és ode járt főiskolára is. Talán nem az volt eredetileg legdédelgetettebb vágya, hogy tanító legyen, de az élet utólag visszaigazolta, hogy ez igazán az ő hivatása volt. Tanítványai szerették és elismerték, szívesen visszajártak hozzá.
Ő maga így fogalmazta meg ezt egyik írásában:
„Ha az ember valaha tanított és elhagyta a pályát, sokszor eszébe jut, vajon hagyott e maradandó nyomot a tanítványaiban? Sokszor érzi úgy, hogy nem, nyomtalanul múlt el a közös idő. De vannak pillanatok, köszöntések, mosolyok, egy üdvözlő intés, egy segítő megoldás, egy mesélő telefon, egy kereső beszélgetés, amik megerősíthetik, igen is volt értelme, a nyom ott van!”
Janó érzékeny ember volt. Mindig is jellemezte egy bizonytalanság, a megfelelni vágyás, a harc az elismerését.
„Vajon adtam elég reményt azoknak, akik rászorulnak, vajon az utamat járom e, amiért maradnom kellett, vajon vagyok e elég bátor, hogy felismerjem és tegyem, amit kell? Vajon elmeséltem e elég embernek mindazt, amit láttam, megéltem, tapasztaltam, hitet és reményt adva?”
Én bizton állíthatom, hogy igen.
Hiszen ő nem csak az iskolában volt tanító, hanem az élet minden területén. Janó számára mindig is fontos volt az elesettek, a gyengék segítése, támogatása.
A garabonciásról azt is tartják, hogy némi varázsereje is van, csudás dolgok történnek ott, ahol éppen megjelenik, de oly csendben, hogy akik látják, általában csak utólag jönnek rá: bűbájt láttak.
A magyarság, a nemzettudat a mai kis Magyarország területén kívül élő testvérek mindig fontosak voltak számára. A 2004. decemberi népszavazás jelentős változást hozott az életedben. Ennek hatására született meg 2005-ben a Dévai Gyermekotthonba szervezett segélytúra ötlete, hogy megmutassa: nem mondunk le rólatok. A sikeres rendezvény idén már 12. alkalommal kerül megszervezésre. Aki részt vett már az egyiken is, vagy más hasonló programon, az tudja, hogy az ott megtapasztalható őszinte gyermeki öröm semmihez nem hasonlítható energiaforrás.
Létrehozta a Hunyadi Rendet, melynek örökös főkapitánya lett, és amely az önzetlen segítő akaratot, a nemzetben és hitben való példamutatást tűzte ki céljául és mai is e szerint tevékenykedik.
Én még jól emlékszem a 2007-ben, a tanári szolgálati lakás konyhájában folyó lázas tervezgetésekre, amikor Janó kezdeményezésére létrejött a Motorosok a Motorosokért Alapítvány, hogy segítse a bajba jutott motorosokat. Az alapítvány azóta, immár közel 10 éve végzi munkáját.
Ezért a közösségszervező munkáért és a határon túli magyarság megsegítéséért vehette át 2007-ben a Fiatalok a polgári Magyarországért-díj kitüntetését, melyre nagyon büszke volt.
Bizony ”Vannak pillanatok, amikor a sors engedi érezni, szinte szívfacsaróan a tudtomra adni, hogy amire mindig is igazán vágytam, nyomot hagyni a világban, megtörtént.” írtad egy alkalommal.
Nagyon szerette az airsoftot. Örömét lelte egy-egy játék szervezésében, és boldog volt, ha láthatta mások önfeledt szórakozását. Ezeken a sikereken felbuzdulva hozta létre 2010-ben saját vállalkozásodat, melynek sikeressé válását azonban betegsége megakadályozta.
A kétségek mögött ott állt egészségi állapota is. Az a feszültség, hogy a más kihívások mellett még a létezéssel is meg kellett küzdenie.
2005-ben súlyos műtéte miatt, majd 2011-től folyamatosan romló állapota amit az orvosok nem tudtak magyarázni és legfőképp gyógyítani tovább erősödött benne a bizonytalanság, a mi lesz velem érzése.
Míg végül 2013-ban sok szenvedés után tényleg átléptél egy pillanatra a túlvilágra. De visszajöttél, vagy ahogy te mondtad „megint visszadobtak, mint Tánczos tanár úr a matek érettségin!!” Mondanám, hogy az a történet nem egészen úgy volt, nem a matek érettségin… de akkor már hallom a hangját. Jaaj Tomi már megint kijavítasz a saját történetemben….
“Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy!”van az alkarodra írva.
Az Úr segítségével kétszer visszatértél közénk, hiszen tudtad sok feladat vár még rád.
De vasárnap mégis úgy döntöttél, hogy itt hagysz bennünket. Kétségem sincs felőle, hogy ez a Te döntésed volt. Nem tudom miért, de nem akartad már tovább ezt a földi létet és így harmadszorra már nem fordultál vissza. Helyettünk édesapádat választottad.
Bármennyire szeretném is húzni az elkerülhetetlent, a testedet vissza kell adjuk az anyaföldnek, szeretett édesapád mellé kísérünk, akivel már most is fentről néztek ránk és viccelődtök. Jani bácsi talán most is mondja…“Fiam, fiam, hozzád kellene egy tábori ágy!”
Búcsúzunk hát tőled mindannyian:
Elsősorban családod.
Édesanyád, akinek szeretete a legnagyobb bajban is elkísért.
Ildikó, aki több mint 13 éven keresztül volt minden örömben és a sok megpróbáltatásban is a társad.
Testvéreid Hajni és Zsuzsi, akik olyan fontosak voltak számodra. Velük búcsúztatnak az ő házastársaik és gyermekeik.
Nagyanyád, akihez mindig különös szeretetkötelék fűzött.
Búcsúszik tőled keresztapád és az ő családja.
Búcsúznak közeli és távoli rokonaid. Unokatestvéreid, házastársaik és az ő gyermekeik. Párod Ildikó családja és rokonai.
Talán furcsának tűnhet, hogy ezt mondom, de búcsúznak gyermekid. Azok a gyerekek, akiknek véregyezés nélkül is apja lehettél. Fájdalommal köszönnek el húgaid gyermekei Vendel, Zsuzska és Rézi. Keresztfiaid Attila és Ádám.
Minden diákod, akiket atyai gondoskodásod bátorított.
Búcsúznak barátaid, akik az élet minden területéről érkeztek hozzád, mert jó volt a közeledben lenni.
Elköszönnek tőled a Motorosok a Motorosokért Alapítvány és a Hunyadi Rend tagjai, valamint a motoros társadalom egésze.
Búcsúzik a Lajosmizsei Gazdakör és Lajosmizse város Önkormányzata, ahol az elmúlt két évben dolgoztál ennek a településnek a jobbá tételéért.
Elköszönnek volt diáktársaid, akik fiatal éveid óta veled voltak.
Búcsúznak volt munkatárasaid, kollégáid.
Búcsúztatnak mindazok, akik szerettek és tiszteltek, akik szurkoltak neked, elmondtak érted egy imát, vagy csak nem bántottak.
A tőled vett sorokkal búcsúzunk:
„Várom, hogy megint indulhassak, cél nélkül, hagyva, hogy a Teremtő vezessen oda, ahová kell! Valószínűleg nélkületek kell indulnom, de magammal vihetem mindazokat, akik segítettek nekem az elmúlt években, akik vigyáztak rám, akik megbocsájtották gyarlóságom, valóban látták küzdelmem. Nővérek, orvosok, barátok, ismeretlenek, élők és segítők! A Bobber, mint Főnix madár, lassan, észrevétlen hamarosan újra repül…..Uram, ülj fel mögém!!! …és ha lehet, játssz egy kis rock and roll-t “félszívű” fiadnak!!!
Ganczer Tamás
Lajosmizse, 2016. július 22.
