Folytatjuk sorozatunk Dr. Számvéber Norbert: Páncélos-hadviselés a budapesti csatában – 1944. október 29 − 1945. február 13. c. könyvéből, nagylelkű hozzájárulásával, amit köszönünk!
Mécsesgyújtás a lajosmizsei temetőben, a katonai síroknál
1.2. Páncélosok küzdelme a pesti hídfő déli előterében
(1944. november 1-6.)
Még javában dühöngött az ütközet Kecskemét birtoklásáért, amikor a magyar főváros keleti felében, a pesti hídfőben lázas védelmi készülődés kezdődött.
A főváros körzetében a parancsnokság 1944. október 30-án Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Waffen-SS magyarországi parancsnoka[1] kezébe került.
A „Budapest” csoport[2] alárendeltségébe utalták a magyar VI. hadtestet (Nagyőszy Miklós altábornagy) és alárendelt karhatalmi alakulatait, a fővárost oltalmazó magyar légvédelmi tüzércsoportot, a 22. SS-önkéntes lovashadosztályt, Budapest német harcparancsnokának különféle kötelékeit és riadóalakulatait, valamint a Luftwaffe 17. légvédelmi tüzérdandárát is.[3]
Beregfy Károly vezárezredes, honvédelmi miniszter és a honvéd vezérkar főnöke október 18-án a Duna Vác és Rácalmás közötti szakaszának, benne a pesti hídfőnek biztosítása céljából az alábbi magyar csapatokat rendelte alá a VI. hadtestnek:[4]
– a még szerveződő „Szent László” hadosztályt;
– az 1., 2., 3., 4. , 5. és 6. gépkocsizó lövész pótzászlóalj;
– az 1. és 2. gépkocsizó felderítő pótzászlóalj;
– a „Billnitzer” csoport[5], amelyet rohamlövegekkel fel nem szerelt rohamtüzérosztályok alkottak;
– 31 darab 8,8 cm-es Pak 43 nehéz páncéltörő ágyú, amelyeket a magyar 1. hadseregtől vasúton szállítottak hátra;
– a budapesti légvédelmi tüzércsoport[6] 127 ágyúja és 95 gépágyúja.
A légvédelmi ágyúkat és gépágyúkat minél nagyobb számban páncélelhárításra és földi célok ellen kellett alkalmazni. Egyes adatok szerint a Budapesten állomásozó magyar és német légvédelmi alakulatok összesen közel 300 nehéz légvédelmi ágyúval és 200 légvédelmi gépágyúval rendelkeztek.[7] Ebből a fővárosba vezető utak lezárására – páncéltörő feladattal – mintegy 160 magyar légvédelmi ágyút és gépágyút alkalmaztak.[8]
Ezen kívül Budapest területén további olyan magyar csapatok is állomásoztak, amelyek az I. hadtest (Hindy Iván altábornagy) alárendeltségében karhatalmi feladatok végrehajtására készültek fel:
– a 9/II. gyalogzászlóalj;
– a „Budapest” őrzászlóalj;
– a 201., 202. és 203. honvéd gépkocsizó különleges műszaki zászlóalj;
– a fővárosban elhelyezett hátországi alakulatok, intézetek és pótkeretek;
– a Várpalotáról áttelepült karpaszományos iskola;
– három csendőrzászlóalj;
– valamint a budapesti rendőrség állománya.
Karhatalmi feladataik mellett egyben ezek az erők képezték a főváros védelmére szolgáló tartalékot is.
November 1-jén Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer írásbeli parancsot adott ki a pesti hídfő két déli védőkörletének riadózászlóaljakkal való megszállására. Az „A” védőkörlet parancsnoka a német Korff ezredes lett (harcálláspontja Soroksáron), a „B” védőkörlet élére pedig a magyar Billnitzer vezérőrnagyot nevezték ki (harcálláspontja Rákoscsabán).
Mindkét védőkörletben magyar és német csapatok egyaránt bevetésre kerültek. A német 1., 2. és 3. riadózászlóalj az „A” védőkörletbe, a 4. riadózászlóalj pedig a „B” védőkörletbe került.
A kapott parancs szerint a magyar VI. hadtestnek is be kellett vetnie erőit a két védőkörletben. A zászlóaljaknak november 2-án déli 12 óráig kellett megszállni a kijelölt állásokat. A „Budapest” hadtestcsoport tartalékát a Kispestre átcsoportosított 1. SS-rendőrezred[9] képezte.
A kirendelt riadóalakulatok fő feladata az volt, hogy a Budapestre bevezető utak mentén gyalogságként oltalmazzák a légvédelmi tüzérosztagok gépágyúit és a tábori tüzérségi feladatokat is végrehajtó légvédelmi ágyúkat.
A német 17. légvédelmi tüzérdandár (Georg Trost ezredes) erőinek úgy kellett csoportosulnia, hogy a Duna-hidak szükségszerű légvédelmén kívül páncélosok ellen is bevethető tűzerejük zömét a Budapest–Kecskemét műút mentén összpontosíthassák.[10]
Bizonyára e parancs értelmében csoportosíthatták át az ócsai műút páncélosok elleni védelmére azt a mintegy négyütegnyi (körülbelül 16) német 10,5 cm-es nehéz légvédelmi ágyú egy részét is, amelyek már 1944 augusztus elején is tüzelőállásban voltak Soroksár déli előterében. Az ágyúkat az ócsai út jobb oldalán, egy fiatal akácerdőben ásták be. A nagy tömegű, tüzelőállásban is több mint 10 tonnás, hosszú csövű lövegeknek megfelelő alapot kellett készíteni, nehogy a futóhomokos területen tűzharc közben instabillá váljanak.[11]
A pesti hídfőt a Duna keleti partján félkörívben kijelölt és részben már kiépített támpontszerű állásrendszer, az úgynevezett „Attila” vonal védte. A munkálatok megkezdésére a magyar Fővezérség 1944. szeptember 11-én intézkedett.
A tábori jellegű védelmi vonal a tervek szerint három fő védőövből állt. Ezek közül az első Alsógöd–Csomád–Veresegyház–Domony–György-major–Maglód–Ecser–Vecsés–Dunaharaszti vonalában futott, nagyjából 75 km hosszan.
Az első lövészárok vonala előtt kettő- vagy háromsoros drótakadály húzódott, azelőtt pedig három méter mély és három-négy méter széles harckocsiárkot építettek ki. A drótakadályok és a harckocsiárok elé aknazárakat telepítettek. Dunaharasztinál egysoros nagyfeszültségű villamos akadályt is létesítettek.
A külső védőöv harcászati mélysége három-négy km mély volt, s helyenként négy-öt egymás mögötti harcárokból állt.
Az első védőöv mögött 12-15 km-re létesítették a mintegy 60 km hosszú másodikat Dunakeszi – Mogyoród – Isaszeg – Pécel – Pestszentimre – Soroksár vonalában. A védőöv északon és délen három, keleten pedig egy-kettő, egymás mögötti harcárokból állt.
A harmadik védőövet a második mögött öt-tíz km-re építették ki az Újpest észak – Cinkota – Rákosliget – Pestszentlőrinc – Pestszenterzsébet – Csepel dél terepszakaszon, egy körülbelül 35 km hosszú vonalon.
Az egész „Attila” vonalra jellemző volt, hogy a lövészárkok csak egyes szakaszokon épültek ki összefüggően. Általában csak támpontok létesítettek, amelyek körül lövészgödröket és golyószóró- vagy géppuska-tüzelőállásokat emeltek ki, s ezeket igyekeztek árkokkal összekötni. A megerődített terepszakaszok védelmi létesítményei – egykorú szovjet felmérés szerint – az alábbiak voltak[12]:
| Védőöv | |||
| Az arcvonal teljes hossza | 75 km | 60 km | 35 km |
| Lövészárkok teljes hossza | 234 km | 135 km | 130 km |
| Löveg- és aknavető-tüzelőállások[13] | 900 db | 420 db | 630 db |
| Drótakadályok teljes hossza | 96 km | 40 km | 48 km |
| Harckocsiárkok teljes hossza | 36 km | 10 km | 20 km |
| Lövészgödrök 1 arcvonal-km-en | 80-90 db | 40-50 db | 80-90 db |
| Golyószóró- és géppuska-tüzelőállások 1 arcvonal-km-en | 15-20 db | 10-12 db | 12-15 db |
| Telepített aknák mennyisége 1 arcvonal-km-en | Kb. 370 db | Kb. 250 db | Kb. 300 db |
Ezek az adatok 1944. december elejére vonatkoznak. 1944. október végén, illetve november elején még javában folytak az építési munkálatok. A III. védőállás (védőöv) kiépítésének megkezdésére például a magyar VI. hadtest műszaki parancsnoka, Szabó Sándor őrnagy csak 1944. november 6-án adta ki a parancsot.
E fenti adatokat támasztja alá, hogy Almay Béla ezredes, a Honvédelmi Minisztérium osztályvezetője szerint a pesti hídfőt oltalmazó vonal összesen hét hadosztálynyi erő számára épült ki.[14] Ugyanakkor dálnoki Veress Lajos vezérezredes háromkötetes munkájában azt olvashatjuk, hogy az állásrendszer négy, egyenként hat zászlóaljas hadosztálynak készült.[15]
A védelmi vonal nehéz földmunkáit zömében zsidó munkaszolgálatosok (úgynevezett kisegítő munkásszázadok) és a védőövek vonalvezetése miatt érintett települések levente fiataljai végezték, de a munkaképes polgári lakosságot is bevonták a munkálatokba. 1944. október 14-én a hídfő kiépítésén mintegy 10 ezer fő dolgozott.[16]
A Magyar Királyi Honvédség műszaki (főleg utász-) alakulatai inkább csak irányították ezt a munkát (s feladatul kapták a zsidó munkaszolgálatosok őrzését is). Saját kezűleg elsősorban a veszélyes, nagy szakértelmet igénylő műszakizár- és aknatelepítést tervezték és végezték, illetve a harckocsiárkokon átívelő hidakat készítették elő robbantásra.
A m. kir. 53. utászzászlóalj (Koppány Ernő alezredes) például 1944. október 23-án érkezett a hídfőbe. Az alakulat 1. százada Ecserre („B” védőkörlet), 2. százada Fótra, majd Veresegyházra („D” védőkörlet), 3. százada pedig Gödöllőre („C” védőkörlet) került.
A zászlóaljnak alárendelt VII. utász pótszázad Pestszentimrén („A” védőkörlet), a II. önálló utász pótszázad pedig Gyálpusztán („A” védőkörlet”) tevékenykedett.[17]
Újabban fellelt levéltári adatok szerint az „Attila” vonal első védőövében biztosan harckocsiárok húzódott Dunaharaszti 114-es magassági ponttól délnyugatra, továbbá a Soroksárra és Ócsára vezető utak mentén (aknazárral biztosítva), valamint Vecsés és Ecser[18] déli előterében.
A Vecsésnél kiépített, illetve az Ócsára vezető út mentén – balra 400 m-re – létesített harckocsiárkot úgynevezett „lövő tányéraknákból” (korabeli rövidítéssel lőtak-okból) álló zárakkal is biztosították.[19]
A lövő tányérakna Misnay József mérnökkari alezredes, okleveles mérnök, a Magyar Haditechnikai Intézetben munkatársának fejlesztése volt. Ez az eszköz nem csak a páncélozott harcjárművek lánctalpa ellen volt hatásos, de kumulatív sugara akár a páncélosok oldalpáncélzatát is átégethette (akár a páncélököl lövedéke). Általában utak, szűkebb átjárok közelében álló fákra, sziklákra vagy akár házfalakra[20] telepítették. Ha a kifeszített huzalt a mozgó cél elhúzta, a lövő tányérakna működésbe lépett. E rendkívül korszerű, magyar gyártmányú műszaki záró harcanyaghoz hasonló eszközt csak az 1960-as években kezdtek gyártani Nyugat-Európában.[21]
A lövő tányéraknát az 53. utászzászlóalj századai is telepíteni kezdték, majd a telepített zárakat felügyelték tevékenységi körzetükben, pedig az alakulat tisztjei csupán 1944. október 25-én szereztek először tudomást az eszköz létezéséről.[22]
A magyar 153. honvéd kerékpáros-utászszázad (Gödry Ernő főhadnagy) 1944 októberében a Vác−Gödöllő−Rákospalota észak terepszakaszon kisebb hidak, átereszek robbantásra való előkészítését és őrzését végezte, összesen 32 helyszínen. Az alakulat az erre kijelölt helyeken további − egyenként 12 lövő tányéraknából álló − robbanózárakat is telepített.[23]
Miközben a német–magyar csapatok megkezdték az „Attila” vonal külső védőövének megszállását, a harcok a Kiskunság északi részén lankadatlan hevességgel folytatódtak.
1944. november 1. szerda
(Időjárás: napközben 12 Celsius-fok, a felhős égbolt dél körül felszakadozott. A mellékutak csak feltételesen járhatók.)
A magyar 1. huszárhadosztály védelme Kunszentmiklóstól mintegy öt km-re északra, Fehér-tanya – Peszéradacs vonalon húzódott. A szovjet támadás következtében a magyar lovas seregtest délután Bugyi körzetéig szorult vissza. Ennek ellenére este parancsot kapott a német III. páncéloshadtesttől, hogy november 2-án hajnalban indítson támadást, és foglalja vissza a szovjetek által november 1-jén birtokba vett Kunszentmiklóst.[24] E parancs nem csak erősen vitatható volt, de egyet jelentett az azonnali szétveretéssel, tekintve, hogy éppen a célként megjelölt településnél készült fel a támadásra a szovjet 46. hadsereg másik gépesített magasabbegysége, a 4. gárda-gépesítetthadtest is.
A Kecskeméten körülzárt német 24. páncéloshadosztály részei és a 133. légvédelmi tüzérezred november 1-jére virradó éjjel északkeleti, illetve északnyugati irányban kitört. A 24. páncéloshadosztály részei csatlakoztak a Nagykőrös déli előterében harcoló 23. páncéloshadosztályhoz. A 133. légvédelmi tüzérezred Lajosmizsére vonult.
A német III. páncéloshadtest (Hermann Breith páncélos tábornok) törzse aznap átvette a harcvezetést az 1., 23. és 24. páncéloshadosztály, valamint a magyar 1. páncéloshadosztály csapatai felett.[25]
A magyar 1. páncéloshadosztály, miután előző este Kerekegyházánál szétszórták erőit, reggel Lajosmizse délnyugati előterében gyülekezett. A német 1. páncéloshadosztály részeivel közösen a magyar páncélosok felvették az összeköttetést a német 133. légvédelmi tüzérezreddel[26], amely a Lajosmizse ellen 10 harckocsi támogatásával megindított szovjet támadást visszaverte.
Szovjet adatok szerint Lajosmizsétől nyugatra 25 harckocsi támadta meg a 49. gárda-lövészhadosztály erőit. Az ellenlökést a szovjet tüzérség visszaverte. Hét kilőtt páncélos maradt az összecsapás helyszínén.[27] Ezek valószínűleg a magyar 1. páncéloshadosztály harcjárművei lehettek.
Délelőtt Szabó László a lajosmizsei műúton újabb szovjet T–34 harckocsit tett harcképtelenné. A Kecskemét felől, fák takarásában előreszivárgó páncélosok közül az egyik megtámadta az éppen tüzelőállást váltó 7,5 cm-es páncéltörő ágyút vontató Botond terepjáró tehergépkocsit, amely Lajosmizse felé haladt. A harckocsi egy lövéssel felgyújtotta a tehergépkocsit, amelyről a kezelők – egy ekkor hősi halált halt tizedes kivételével – előzőleg az út menti árokba menekültek. Szabó a távolodó harckocsira 15 méterről páncélököllel rálőtt. A sérült harckocsi nem semmisült meg, de kezelői a közeli erdőben hamarosan elhagyták.[28]
Napközben a magyar 1. páncéloshadosztály, illetve a német 1. páncéloshadosztály ennek alárendelt egyik harccsoportja Tatárszentgyörgy körzetéből délkelet felé támadva felvette a kapcsolatot a német seregtest Lajosmizsét védő másik harccsoportjával. A helységet egész nap páncélosokkal támogatott szovjet támadások érték. A szovjeteknek egy alkalommal sikerült betörniük Lajosmizse keleti felébe, de a védők végül kivetették onnan őket.
Szovjet adatok szerint Lajosmizse körzetéből a német−magyar csapatok több ellenlökést is indítottak. Az egyiket zászlóaljnyi gyalogsággal és hat páncélossal délkeleti irányban hajtották végre a szovjet 37. lövészhadtest balszárnya ellen. A másik − mintegy ezrednyi gyalogsággal és 45 páncélossal − a Lajosmizsétől délre lévő Kláber-telep vasútállomása−138-as magassági pont (Lajosmizse délnyugat három és fél km) terepszakaszról indult a 132-es magassági pont (Kláber-telep nyugat egy km) irányában a 49. gárda-lövészhadosztály csapatai ellen. A harcok itt elhúzódtak. A szovjetek 10 támadó páncélos kilövését jelentették.[29]
A Klábertelepi présház romjai, a kép jobb szélén a lerombolt kémény alapja látható a harcok után.
A német 1. páncéloshadosztály első Panther harckocsijai – a megerősített 1/I. páncélososztály részei – november 2-ára virradó éjszaka érkeztek be Monorra.[30]
Magyar adatok szerint a „Fretter-Pico” seregcsoport tartalékát képező „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály részei beérkeztek Felsődabas területére. A 13. páncéloshadosztálynak Bugyi−Pereg körzetébe kellett volna gyülekeznie.[31]
A magyar Fővezérség hadműveleti osztályának aznapi értékelése szerint „általában Cegléd, Kecskemét és Lajosmizse által alkotott háromszögben nagyarányú páncélos csata folyik, melynek kimenetele még áttekinthetetlen”.[32]
November 1-jén reggel 8 órakor egy szovjet–román csoportosítás betört Nagykőrös délkeleti felébe. A német 23. páncéloshadosztály 23. páncélos-felderítőosztálya a 23/I. páncélososztály öt harckocsijának támogatásával kiverte a támadókat a helységből, de azoknak a várost délről övező bokros terepen sikerült megkapaszkodni. A szovjet 46. hadsereg jelentése szerint 8 óra 30 perc körül a 37. lövészhadtest 59. gárda-lövészhadosztályát Nagykőrös nyugati előterében, „Harnóc”[33] tanyánál egy századnyi gyalogság és négy páncélos ellenlökése érte.[34]
A német harccsoport 13 óra 30 perckor folytatta támadását dél felé, majd a kelet felől tapasztalt erős oldalazó tűz ellenére elérték a Nagykőröstől kilenc km-re délre lévő 121-es magassági pontot és felvették a kapcsolatot a hadosztály 126. páncélgránátos-ezredével.[35]
Ugyanis délután 15 óra körül a 23. páncéloshadosztály 126. páncélgránátos-ezrede az 503. nehézpáncélos-osztállyal közösen Nagykőrös délnyugati körzetéből kelet felé támadást indított, hogy oldalba támadja az ott megkapaszkodott szovjet−román erőket.
A nehézpáncélos-osztály aznap meglévő 45 Tiger B páncélosából 18 bevethető és 19 rövid időn belül javítható nehézharckocsival, négy bevethető és négy rövid időn belül javítható légvédelmi páncélossal, valamint három bevethető és három rövid időn belül javítható lövészpáncélossal rendelkezett.[36]
A támadás élén Wiegand százados 2. százada haladt, mögötte a 3. század, a törzs és végül az 1. század. Az osztály hamarosan ellenséges csoportosításba ütközött, amely az egység támadási sávjára merőlegesen a Budapest felé igyekvő szovjet csapatokat követte. A szovjeteket sikerült meglepni. Tovább haladva azonban hamarosan páncélelhárító körletbe ütköztek. Az élen haladó harckocsit, amelynek parancsnoka Brodhagen főhadnagy volt, eltalálta és felgyújtotta egy szovjet páncéltörő löveg. A megsemmisített német páncélos eltorlaszolta a támadás irányát.
A terep megkerülő manőverekre a sok szőlő és kert miatt alkalmatlan volt. A látási viszonyok is a jól álcázott szovjeteknek kedveztek. Arcból indított támadásra gondolni sem lehetett, ezért Rolf Fromme százados – az 503. nehézpáncélos-osztály parancsnoka – a 3. századnak azt a parancsot adta, hogy széles jobbra kanyarodással karolja át és támadja oldalba az állást.
A terep az út mindkét oldalán erősen felázott volt, két Tiger B nehézharckocsi azonnal meg is süllyedt. A sáron keresztül lehetetlen lett volna a további előrenyomulás, ezért páncélgránátos rohamosztagokat állítottak össze, amelyek a harckocsik tűztámogatása mellett az állásokat kiemelték, az ellenállást letörték.
Délután 17 óra körül a 23. páncélosezred öt Panther harckocsijának kellett kisegíteni a 128/II. páncélos-tüzérosztályt Nagykőröstől hat km-re délre, ahol szovjet lövészgyalogság támadta meg.[37]
A továbbiakban a 23. páncéloshadosztály felderítőosztagainak este 22 óra körül sikerült kapcsolatot létesíteniük a Kecskeméttől északra harcoló német 24. páncéloshadosztály egységeivel, majd a németek a 124-es magassági pontnál (Kecskemét északkelet hat km) védelembe mentek át. Éjszaka a németek védelmüket Nagykőrös déli szélére vonták vissza. November 2-ára virradó éjszaka kemény munkával kivontatták a megsüllyedt nehézharckocsikat is.[38]
A 23. páncéloshadosztály balszárnyán, Jászkarajenőtől nyugatra a magyar 20. honvéd gyaloghadosztály egyik ezrede − valószínűleg a Turán harckocsikkal megerősített „Botond” harccsoport[39] − lezárta az arcvonalon támadt rést.
A német I. repülőhadtest és a magyar 102. repülődandár ismét támadta a Kecskemét északi körzetében harcoló szovjet csapatokat. A beérkezett jelentések szerint e légi támadások során – az erős szovjet vadászrepülő-védelem ellenére – 12 ellenséges páncélos, két felderítő páncélgépkocsi és 30 tehergépkocsi semmisült meg. A németek – magyar vadászrepülőgépekkel közösen – 17 szovjet repülőgép lelövéséről számoltak be.[40]
A Kecskeméttől öt-hat km-re észak-északnyugatra – a budapesti műúttól keletre – körvédelemre berendezkedett 24. páncéloshadosztály és a Lajosmizsét tartó 1. páncéloshadosztály közötti résen keresztül a szovjet páncélosok folytatták támadásukat Budapest irányában. A 24. páncéloshadosztály a reggeli órákban a szovjet 2. gárda-gépesítetthadtest mintegy 30 páncélosával vívott súlyos harcokat. A seregtest karbantartó és ellátó alakulatai délelőtt 9 óra körül déli irányból két órán keresztül haladtak Nagykőrösön át Cegléd irányába. Több sérült páncélost drótkötéllel vontattak.
Estére a 2. gárda-gépesítetthadtest 6. gárda-gépesítettdandára elérte Alberti (a mai Albertirsa) déli előterét Szabó-tanya (Irsa dél négy km) körzetében. A 37. gárda-harckocsidandár 25 páncélossal Cegléd délnyugati körzetében Kupai-Kovácsmajor vasúti megállóhelynél, 4. gárda-gépesítettdandár hét harckocsival Lipót-majornál (Örkénytől keletre), az 5. gárda-gépesítettdandár pedig Lajosmizsétől nyugatra előretörve, az Örkény-táborhoz tartozó Csurgay-majornál harcolt. A németek 20 további szovjet páncélost észleltek Lajosmizsétől északkeletre, a 145-ös (Kerekes) és 146-os (Hálóshalom) magassági pontok körzetében.[41]
A 2. gárda-gépesítetthadtest él-osztagainak a kapott parancs szerint november 2-án reggelig el kellett érniük Üllő és Monor körzetét, majd 3-án estig elfoglalni Budapestet.[42]
A szovjet előretörés miatt a magyar 8. tábori póthadosztály Lajosmizse körzetében lévő törzsének helyzete is tarthatatlanná vált. Ahogy azt Orbay ezredes, a hadosztály megbízott parancsnoka naplójában feljegyezte:
„20 h tájban jött a híre, hogy az orosz páncéloscsapatok elfoglalták Tatárszentgyörgyöt, balra Pusztavacsot. Túl voltunk szárnyalva [vagyis szárnyaikat megkerülték – Sz. N.].
Ugyanekkor jött a parancs, hogy a maradék csapatainkat át kell adni az 1. német páncéloshadosztálynak, a hadosztályparancsnokság pedig menjen Ócsára, ahol felfogó vonalat létesítve, gyűjtse össze szétugrasztott csapatait.
Egyidejűleg kezdte meg az 1. német páncéloshadosztály a lajosmizsei állások kiürítését, hogy magasságunkban (Csurgay-major) vegyen [fel] átmenetileg új állást. A hadosztályparancsnokság helye tarthatatlan, a szükséges parancsok kiadása után megindultunk Ócsára. Világosan látható volt, hogy az oroszok baloldalt velünk együtt haladnak (rakétázás!).
24 h-kor érkeztünk be a zsúfolt Ócsára, ahol riadókészültségben a hadosztályparancsnokság lepihent.”[43]
Aznap az LVII. páncéloshadtest parancsnokának, Kirchner tábornoknak a vezetése alatt megalakult a „Kirchner” páncéloscsoport. Alárendeltségébe tartozott a hadtest 1., 23. és 24. páncéloshadosztálya, valamint a magyar VIII. hadtest 20. gyaloghadosztálya, 5. és 8. tábori póthadosztálya. A csoportosítás feladata a Kecskemét körzetéből észak felé nyomuló szovjet csapatok szétverése volt.[44]
A német páncéloscsapatok átcsoportosítása is gőzerővel folyt. A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály egy megerősített harccsoportja reggel 6 órakor Mezőkövesd környékéről Gyón – Alsódabas körzetébe indult. Az eredetileg az LVII. páncéloshadtesthez irányított seregtestet aznap a III. páncéloshadtestnek rendelték alá. A 13. páncéloshadosztály Polgártól Kiskunlacháza – Bugyi felé, a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály[45] pedig Kiskunlacháza irányába tartott.[46]
Utóbbi seregtest 8/1. SS-páncélvadász-százada 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal egy nappal korábban még Nyíregyháza délkeleti előterében harcolt. Parancsnoka, Friedrich Meier SS-Hauptsturmführer határozottságról és hidegvérről tett tanúbizonyságot, amikor a szovjet 6. gárda-lovashadtest támadásakor készületlen századát tüzelőállásokba parancsolva, irányzói egy Valentine IX harckocsit és két önjáró löveget lőttek ki, és ezzel a szovjet támadást visszaverték.[47]
A 13. páncéloshadosztály, miután reggel 7 óra körül az utolsó alakulatai is átkeltek a Tiszán Polgárnál, aznap délután Emőd és Feldebrő körzetében gyülekeztette erőit. Feldebrőn gyülekeztek a hadosztály alábbi alakulatai:
− hadosztálytörzs az ellátó alakulatokkal;
− 66/II. páncélgránátos-zászlóalj (200 fős harcos-létszám, két 7,5 cm-es páncéltörő ágyú);
− 93/II. páncélgránátos-zászlóalj (250 fős harcos-létszám, négy aknavető, egy 7,5 cm-es gyalogsági löveg;
− 13/II. páncélos-tüzérosztály (nyolc 10,5 cm-es tábori tarack, négy 10 cm-es ágyú);
− 4. páncélos-utászzászlóalj 1. és 2. százada tehergépkocsin (összesen 100 fős harcos-létszám, két aknavető);
− 13. páncélos-felderítőosztály egy százada tehergépkocsin (30 fős harcos-létszám).
A településen megerősítő tüzéralakulatok is állomásoztak, így a 959. tüzérdandár törzse az 52/II. gépvontatású nehéz tüzérosztállyal (két 15 cm-es tábori tarackos és egy ágyús üteggel), valamint a 607. önálló tüzérosztály (hat 21 cm-es mozsárral). A Feldebrőn gyülekeztetett német erők 19 órakor indultak tovább új bevetésük színterére, Budapest előterébe. Emődön a 13. páncéloshadosztály alábbi alakulatai még vasúti berakodásra vártak:
− 66/I. páncélgránátos-zászlóalj (35-40 lövészpáncélossal);
− 13/4. páncélos-felderítőszázad (20 lövészpáncélossal);
− 4/3. páncélos-utászszázad (15 lövészpáncélossal).
E lövészpáncélosokat még aznap este saját lábon megindították Budapest felé. A hadosztály 4. páncélosezrede (mindössze öt bevethető Panther harckocsival) és 13/III. páncélos-tüzérosztálya (hat bevethető Hummel önjáró tarackkal) tovább várt a vasúti berakodásra. Ugyanakkor a 13. páncélos-felderítőosztály további 10 lövészpáncélosát, valamint a 661. önálló páncélvadászosztály hat Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosát és három Nashorn páncélvadászát már vasútra rakták.[48]
A német 325. rohamlövegdandár[49] Poroszló felé tartó hét StuG. III és StuH. 42 rohamlövegét aznap Hevesre, az alakulat számára kijelölt gyülekezési körletbe irányították.[50]
Noha a 2. Ukrán Frontot támogató 5. légi hadsereg aznap 531, másnap pedig 543 bevetést repült, a német páncéloscsapatok vasúton való átcsoportosítását képtelen volt megakadályozni.
November 1-jén délután 16 óra tájban a szovjetek Budapest irányában újabb harckocsi- és gépesített erőket vetettek harcba, ezúttal a 4. gárda-gépesítetthadtestet. Ennek feladata az volt, hogy Kiskunfélegyháza nyugati körzetében vonja össze erőit, majd a 23. lövészhadtest gépkocsikon szállított 68. gárda-lövészhadosztályával együttműködésben támadjon Izsák−Kunszentmiklós irányában és november 2-án reggelig jusson ki az Alsónémedi−Szigetszentmiklós−Szigetcsép terepszakaszra, majd északi irányban folytatva a támadást, vegyen részt Budapest elfoglalásában.[51]
A 4. gárda-gépesítetthadtest 1944. október 29-én 13 ezer 404 katonával, valamint egyebek mellett 121 T−34/85 harckocsival, három SzU–85 önjáró löveggel, 31 darab 76,2 mm-es löveggel és 44 darab 120 mm-es aknavetővel rendelkezett.[52] Október végén beérkezett a hadtesthez a 352. gárda nehéz önjáró tüzérezred is, s ez jelentősen megnövelte az önjáró lövegek mennyiségét.
A hadtest parancsnoka, Zsdanov altábornagy úgy döntött, hogy a magyar csapatok harcászati védelmét Szabadszállás−Fülöpszállás körzetében a 39. gárda- és 37. gárda-harckocsiezreddel töri át, majd a hadműveleti siker elérése érdekében a mélységben két párhuzamos irányban folytatja erőivel az előretörést. A súlypontot a hadtest parancsnoka a jobbszárnyra helyezte.
A harcrend első lépcsőjében két gépesített-dandár, a másodikban egy gépesített- és egy harckocsidandár támadott.
A 14. gárda-gépesítettdandár, megerősítve a 68. gárda-lövészhadosztály 200. gárda-lövészezredével, az 1512. önálló páncéltörő tüzérezreddel és a 129. gárdaaknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztállyal, azt a feladatot kapta, hogy a főerők élén támadva november 2-án 12 óráig foglalja el Ócsát.
A 15. gárda-gépesítettdandár, megerősítve a 68. gárda-lövészhadosztály 202. gárda-lövészezredével és az 527. aknavető-ezred 1. osztályával arra kapott parancsot, hogy a hadtest balszárnyán, a Duna mentén támadva, november 2-án délig vegye birtokba Rákócziligetet, Szigetszentmiklóst és Taksonyt.
A 36. gárda-harckocsidandár, megerősítve a 352. gárda nehéz önjáró tüzérezreddel és a 68. gárda-lövészhadosztály 136. gárda-tüzérezredének egyik tarackos ütegével, arra készült fel, hogy a 14. gárda-gépesítettdandár mögött, a második lépcsőben mozogva november 2-án 12 óráig elfoglalja Dunavarsányt.
A 13. gárda-gépesítettdandár, megerősítve a 68. gárda-lövészhadosztály 198. gárda-lövészezredével, valamint az 527. aknavető-ezred zömével, azt a parancsot kapta, hogy a 36. gárda-harckocsidandárt követve, a második lépcsőben törjön előre és november 2-án délig vegye birtokba Alsónémedit.[53]
A szovjet 7. gárdahadsereg 25. gárda-lövészhadtestének alárendelt 27. önálló gárda-harckocsidandár 20 óráig Mezőtúr−Cifra csárda−Tiszaföldvár menetvonalon a Cibakházától keletre lévő Megállj-csárda körzetét érte el.
A dandár állományába aznap 45 T−34, 18 T−34/85 harckocsi, valamint 16 SzU−85 és hat SzU−76M önjáró löveg tartozott. Ezek közül 24 T−34, 17 T−34/85, 15 SzU−85 és négy SzU−76M volt üzemképes állapotban.[54]
Az alakulat páncélos-állománya főként a lövészcsapatok közvetlen tűztámogatását végezte. Így a harckocsik mellett bevetett önjáró lövegek irányzási korlátjai ebben a szerepkörben nem jelentettek különösebb harcászati hátrányt.
[1] Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer 1944. december elején az SS IX. hegyihadtestének parancsnoka lett.
[2] Elnevezése hamarosan hadtestcsoport lett. Ez olyan átmeneti csoportosítást takart, ahol egy német és egy szövetséges (jelen esetben magyar) hadtest harcát az egyik hadtestparancsnok irányítja saját törzsével, hadseregtörzs beiktatása nélkül.
[3] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) mikrofilmtára, Kriegstagebuch Ia der Heeresgruppe Süd, Kriegstagebuch vom 31. 10. 1944 (625. tekercs 7209322. felvétel).
[4] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), VKF 1667/Főv. hdm. – 44. X. 17.
[5] A csoportot parancsnokáról, a magyar rohamtüzér csapatnem atyjáról, Billnitzer Ernő vezérőrnagyról nevezték el. A „Billnitzer” csoportot a VI. hadtest parancsnokságának tartalékként kellett alkalmaznia, mivel számolni lehetett azzal, hogy a rohamtüzérosztályokat fokozatosan felöltik rohamlövegekkel és máshol vetik be. Ehhez lásd HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), VKF 1667/Főv. hdm. – 44. X. 17.
[6] A budapesti légvédelmi tüzércsoport öt légvédelmi tüzérosztály részeiből állt, és Kozma József ezredes (később vezérőrnagy) volt a parancsnoka. A légvédelmi tűzeszközök mennyiségére lásd Kozma vezérőrnagy 1945. január 2-án kelt helyzetjelentését Matolcsy Elek altábornagy, a légvédelmi erők parancsnoka számára In: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), m. kir. 102. légvédelmi tüzérpótosztály naplójának melléklete.
[7] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye, 3091. sz., Almay Béla: Budapest védelméről (előadás a Wiener Neustadt-i hadosztályparancsnoki tanfolyam számára), 1945. 4. o. Fentiekből következik, hogy a Budapesten állomásozó német 17. légvédelmi tüzérdandár mintegy 170 ágyúval és 105 gépágyúval rendelkezhetett. A tűzeszközök zöme csak szükségképpen volt vontatható.
[8] Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920–1945). III. kötet. Kiadta és sajtó alá rendezte: dálnoki Veress Lajos vezérezredes. München, 1973. 239. o., valamint Darnóy Pál: A Budapestért vívott harc. 21. rész. In: Hadak Útján 1964. márciusi szám. 10. o.
[9] Az ezred három zászlóaljból (ezek közül az egyik a zömtől távol állomásozott) és ezred-közvetlen alakulatokból állt. Fegyverzete a kézifegyvereken kívül – századonként 12 db – MG 34 géppuskából, 8 cm-es aknavetőkből, 7,5 cm-es páncéltörő ágyúkból, páncélöklökből és puskagránátvető-toldatokból állt.
[10] Lásd HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), VKF 2113/Főv. hdm. – 1944.
[11] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye, 3893. sz., Pálosi József: Katonáskodásom. 34. o.
[12] Budapestszkaja Operacija. A 2. Ukrán Front egykorú összefoglalója a budapesti hadműveletről. Másolata a szerző birtokában. 6-10. o.
[13] Minden bizonnyal a légvédelmi lövegek tüzelőállásaival együtt.
[14] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye, 3091. sz., Almay Béla: Budapest védelméről (előadás a Wiener Neustadt-i hadosztályparancsnoki tanfolyam számára), 1945. 1. o.
[15] Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920–1945). III. kötet. Kiadta és sajtó alá rendezte: dálnoki Veress Lajos vezérezredes. München, 1973. 217. o.
[16] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye, 3784. sz., kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes: A Tatár-hágó visszanéz c. könyv kézirata és a szerző visszaemlékezései az 1944/45-ös év eseményeire és hadifogságára (1944. márc. – 1946. jan.) 97. o. November közepére az állásokon már 28 ezren dolgoztak.
[17] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), m. kir. 53. utászzászlóalj naplója, 1944. október 23-i bejegyzés.
[18] Az utóbbi községnél kiépített harckocsiárokban e sorok írója még maga is megfordult gyermekként az 1970-es évek végén. A még be nem szántott részt akkor kispuska-lőtérnek használták.
[19] Ezt bizonyítja, hogy a m. kir. 202. honvéd gépkocsizó különleges műszaki zászlóalj 2. századának két katonája is ilyen harceszköz felrobbanásakor sebesült meg (egyikük október 31-én, a másik pedig november 2-án). Lásd erről HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), HM 30.497/8. ny. v. – 1945. Feltételezzük, hogy a legyártott mintegy 20-40 ezer lövő tányéraknából jutott az „Attila” vonal egyéb védelmi terepszakaszira is.
[20] Ilyen lövő tányéraknákat telepítettek például a magyar csapatok 1944-ben a Keleti-Kárpátok átjáróinak lezárására, de 1944. október 15-én a budai Várhegy Bécsi kapu tér felé vezető útvonalán is, hogy megakadályozzák a német páncélosok behatolását a Várba. Egy ilyen akna itt fel is robbant, és súlyosan megrongálta a telepítés helyével szemben lévő házat.
[21] Lásd Czapek Béla: A Misnay–Schardin-effektus és a Lőtak. In: Haditechnika, 1986. november-december.
[22] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) M. kir. 53. utászzászlóalj naplója, 1944. október 25-i bejegyzés.
[23] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye, 3650. sz., Gödry Ernő: Kiegészítés és befejezés Bakos Tibor volt ht. hadnagy leírásához a volt 153. kp. u. szd-ról.
[24] Darnóy Pál: A Budapestért vívott harc. In: Hadak Útján. 1964. áprilisi szám. 22. rész. 9. o.
[25] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), VKF Fővezérség hadműveleti osztályának napi helyzettájékoztatója, 1944. november 1., 3. o.
[26] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), VKF Fővezérség hadműveleti osztályának napi helyzettájékoztatója, 1944. novemner 1., 3. o.
[27] A szovjet 46. hadsereg 1944. novemberi jelentései. (Másolatuk a szerző birtokában.) 1944. november 1-jén 15 órakor leadott jelentés.
[28] Szabó László: Kistelektől a polgárdi ipartelepig. 3. rész. In: Haditechnika 2004/1. szám 60. o.
[29] A szovjet 46. hadsereg 1944. novemberi jelentései. (Másolatuk a szerző birtokában.) 1944. november 1-jén 21 óra 30 perckor leadott jelentés.
[30] Stoves, Rolf: Persönliches Kriegstagebuch Pz.Rgt. 1 (gépelt kézirat, másolata a szerző birtokában), 1944. november 1-jei bejegyzés.
[31] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), VKF Fővezérség hadműveleti osztályának napi helyzettájékoztatója, 1944. november 1., 3-4. o.
[32] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), VKF Fővezérség hadműveleti osztályának napi helyzettájékoztatója, 1944. november 1., 3. o.
[33] Ilyen nevű települést az 1944. évi 1:50.000 méretarányú magyar katonai térképen nem találtam.
[34] A szovjet 46. hadsereg 1944. novemberi jelentései. (Másolatuk a szerző birtokában.) 1944. november 1-jén 15 órakor leadott jelentés.
[35] Rebentisch, Ernst: Zum Kaukasus und zu den Tauern. Die Geschichte der 23. Panzer-Division 1941−1945. Stuttgart, 1982. 435-436. o.
[36] Lásd az 503. nehézpáncélos-osztály 1944. október havi jelentését. Abt. Ia Nr. 328/44 geh. Másolata a szerző birtokában.
[37] Rebentisch, Ernst: Zum Kaukasus und zu den Tauern. Die Geschichte der 23. Panzer-Division 1941−1945. Stuttgart, 1982. 436. o.
[38] Számvéber Norbert: Nehézpáncélosok. A német 503. nehézpáncélos-osztály magyarországi harcai. Budapest, 2000. 49-50. o.
[39] Vö. Babucs Zoltán − Maruzs Roland: „Jász Vitézek rajta, előre!” A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921−1945). Nagykovácsi, é.n. 75. o.
[40] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) mikrofilmtára, Kriegstagebuch Ia der Heeresgruppe Süd, Kriegstagebuch vom 1. 11. 1944 (626. tekercs 7209692. felvétel).
[41] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Szovjet iratmásolatok gyűjteménye a Budapest körüli harcokról. A 2. Ukrán Front hadijelentései, 1944. november 1., illetve HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) mikrofilmtára, Kriegstagebuch Ia der Heeresgruppe Süd, Kriegstagebuch vom 1. 11. 1944 (626. tekercs 7209691. felvétel).
[42] Szbornyik materijalov po izucsenyiju opüta vojnyi No. 21 (Budapestszkaja operacija). Moszkva, 1946. 102. o.
[43] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest), Tanulmányok és visszaemlékezések gyűjteménye, 3857. sz., Orbay (korábban Rabács) István tüzér ezredes naplója. 1944. november 1-jei bejegyzés.
[44] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) mikrofilmtára, Kriegstagebuch Ia der Heeresgruppe Süd, Kriegstagebuch vom 1. 11. 1944 (626. tekercs 7209697. felvétel).
[45] Október 27-én a hadosztály 8. SS-páncélvadászosztályának 25 Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosából 10 volt bevethető. A seregtest három lovasezredének és felderítőosztályának gyalogsági harcos-létszáma összesen 3060 fő volt. A 8. SS-tüzérezred 37 löveget számlált. A bevethető 7,5 cm-es páncéltörő ágyúk száma 19 volt.
[46] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) mikrofilmtára, Kriegstagebuch Ia der Heeresgruppe Süd, Kriegstagebuch vom 1. 11. 1944 (626. tekercs 7209693. felvétel).
[47] Lásd Yerger, Mark C.: German Cross in Gold. Holders of the SS and Police. Volume 4: „Cavalry Brigade and Divisions”. San Jose, 2009. 229. o.
[48] Bundesarchiv–Militärarchiv (Freiburg im Breisgau), RH 24−72, Kriegstagebuch Ia des LXXII. Armeekorps, Bericht über Fahrt des Chefs des Gen. Stabes LXXII. AK. zur 13. Pz. Div. am 1. Nov. 1944.
[49] A 325. rohamlövegdandár parancsnoka Roman Wilpricht százados volt.
[50] Bundesarchiv–Militärarchiv (Freiburg im Breisgau), RH 24−72, Kriegstagebuch Ia des LXXII. Armeekorps, Fahrt des Kdr. Generals am 1. 11. 44 zum Btl. Doergens.
[51] Szbornyik materijalov po izucsenyiju opüta vojnyi No. 21 (Budapestszkaja operacija). Moszkva, 1946. 101-102. o.
[52] Tolubko, V. F. − Barisev, N. I.: Na juzsnom flange. Bojevoj puty 4-go gvargyejszkovo mehanizirovannogo korpusza (1942−1945). Moszkva, 1973. 338. o.
[53] Tolubko, V. F. − Barisev, N. I.: Na juzsnom flange. Bojevoj puty 4-go gvargyejszkovo mehanizirovannogo korpusza (1942−1945). Moszkva, 1973. 339-341. o.
[54] A 27. önálló gárda-harckocsidandár hadműveleti jelentése a 7. gárdahadsereg harckocsi- és gépesített csapatai parancsnokának (másolata a szerző birtokában), 1944. november 1.
