Napra pontosan 75 éve közelítette meg Lajosmizsét a front. Öt évvel ezelőtti cikksorozatunk elevenítjük fel ezen kerek évforduló alkalmából.
Megemlékezéssorozatunk részeként naponta idézzük majd a négy évtizede elmúlt eseményeket, Dr. Számvéber Norbert nagylelkű hozzájárulásaként könyvéből:
Páncélos-hadviselés a budapesti csatában – 1944. október 29 − 1945. február 13.
1. Versenyfutás a fővárosért:
páncélos-összecsapások Budapest délkeleti előterében
(1944. október 29 – november 6.)
1.1. Páncélos ütközet Kecskemét körzetében
(1944. október 29 – 1944. november 1.)
Az 1944–1945. évi magyarországi harcok harmadik, egyben leghosszabb szakasza[1] a szovjet–román csapatok Budapest elleni támadó hadműveletéhez köthető.
Ennek az összecsapás-sorozatnak az első jelentősebb ütközeteire Kecskemét környékén, illetve az „Attila” vonallal védett Budapest déli-délkeleti előterében került sor 1944. október végén, illetve november elején.
A Duna–Tisza közén azonban már 1944. október elején megkezdődtek a harcok. A szovjet 53. és a román 1. hadsereg csapatai október 8-ától a Tiszán átkelve, hídfőket alakítottak ki Tiszakécske–Csongrád térségében.
A Tisza mögé visszavonult magyar 3. hadsereg erői összefüggő folyóvédelem kiépítéséhez nem voltak elégségesek. A Szegedtől délre átkelt szovjet 46. hadsereg viszonylag akadálytalanul nyomult Kecskemét és Baja irányában. A magyar 3. hadsereg arcvonalát a Szolnok−Kiskunfélegyháza–Kiskunmajsa–Kiskunhalas–Jánoshalma–Baja vonalon csupán nagy hézagokkal tudta kialakítani.
Miután a magyar 3. hadsereget a szovjet csapatok kiszorították a Tiszántúlról, annak főerőit (1. huszár-, 1. páncélos-, 8. tábori pót-, 20. gyaloghadosztály) a magyar VIII. és a német LVII. páncéloshadtest alárendeltségében a Kecskemét–Budapest irány lezárása érdekében Kecskemét−Szolnok–Kiskunfélegyháza terepszakasz megtartására összpontosították.
A Kiskunmajsa–Baja terepszakaszon kezdetben az 5. tábori póthadosztály, majd október 19-étől a magyar 1. hadseregtől a térségbe vezényelt 10. gyaloghadosztály, valamint a 2. és a 3. folyamzár-zászlóalj védett. Ezek vezetését a magyar VII. hadtestparancsnokság (parancsnoka Markóczy János altábornagy) vette át.
Október 24-én a német LVII. páncéloshadtest (Friedrich Kirchner páncélos tábornok) irányításával a magyar 1. páncéloshadosztály és az 1. huszárhadosztály a Kiskunfélegyházától nyugati előteréből támadva elérte a Kiskunmajsa–Kiskunfélegyháza utat és vasútvonalat. A magyar 3. hadsereg arcvonala október 28-ig a Szolnok dél–Kecskemét dél–Solt dél terepszakaszra tolódott el.
Sztálin és a szovjet vezérkar – elsősorban politikai megfontolásokból kiindulva – kitartott azon álláspontja mellett, miszerint a 2., 3. és 4. Ukrán Front határozott előretörése esetén valós lehetőség kínálkozik Budapest gyors elfoglalására, a Dunán való átkelésre, majd a Moravska-Ostrava–Brno terepszakasz, valamint Bécs megközelítő útvonalainak birtokba vételére.
Noha a szovjet haderő továbbra is a berlini irányt tekintette a fő hadászati iránynak, a keleti arcvonal déli szárnyán elhelyezkedő magyarországi hadszíntéren, a Budapest–Bécs irányban elért esetleges eredményekkel a Harmadik Birodalom „hátsó bejáratát” fenyegethette volna, és arra kényszeríthette a német hadvezetést, hogy a főirányból erőket dobjon át a Kárpát-medencébe. Sz. M. Styemenko hadseregtábornok, a szovjet vezérkar hadműveleti csoportfőnökének visszaemlékezései szerint L. Z. Mehlisz vezérezredes, a 4. Ukrán Front politikai csoportfőnöke által a magyar 1. honvéd hadsereg gyenge állapotáról készített – s a magyar haderő egészére érvényesnek tekintett – jelentései győzték meg Sztálint Budapest gyors elfoglalásának lehetőségéről.[2]
Miután Sztálin kikérte a vezérkar véleményt, az úgy tájékoztatta, hogy a Duna–Tisza közén harcoló szovjet 46. hadsereg a front többi magasabbegységéhez képest viszonylag érintetlen és a Budapest irányában elért áttörés után segíteni tudná a 7. gárdahadsereg és a román 1. hadsereg keleti irányból a főváros felé indított csapását.
Ennek tudatában Sztálin minden egyéb tájékoztatást és árnyaltabb értékelést figyelmen kívül hagyva 1944. október 28-án este rádión utasította R. J. Malinovszkij marsallt, a 2. Ukrán Front parancsnokát, hogy a 2. gárda- és 4. gárda-gépesítetthadtest közel 400 harckocsijával és önjáró lövegével megerősített 46. hadsereggel (I. T. Slemin altábornagy) haladéktalanul indítson támadást Budapest gyors, menetből való elfoglalása céljából, és november 3-ig vegye birtokba a magyar fővárost. Malinovszkij katonai ellenvetéseit Sztálin politikai okokra hivatkozva elutasította. A marsall jogosan tartott attól, hogy a meglévő erőkkel végrehajtott támadás üteme lassú lesz és elhúzódó, veszteségterhes harcok alakulhatnak ki. A szovjet csapatoknak másfél nap alatt 40-70 km mélységben kellett előrenyomulniuk.[3]
Az alföldi páncéloscsatában ugyanis a 2. Ukrán Front harckocsizó, gépesített és lovas kötelékeit olyan súlyos veszteségek érték, hogy a Budapest elleni támadás első szakaszában döntő tényezőként nem vehettek részt. Ezért a frontot a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának tartalékából meg kellett erősíteni a 2. gárda-gépesítetthadtesttel és a 23. lövészhadtesttel. A 4. gárda-gépesítetthadtestet F. I. Tolbuchin marsall 3. Ukrán Frontjától vonták el. Malinovszkij öt napot kért a további felkészülésre és a 4. gárda-gépesítetthadtest bevárására. Nem kapta meg: másnap, 29-én meg kellett indítani a 46. hadsereget Budapest ellen. A front többi hadseregének (kivéve a 7. gárdahadsereget) november 6-ig hídfőt kellett foglalnia a Tisza nyugati partján.
Október végén Johannes Friessner vezérezredes, a német Dél Hadseregcsoport főparancsnoka azt tervezte, hogy a Duna–Tisza közén védő magyar 3. hadsereg a megerősítésül adott német LVII. páncéloshadtesttel (alárendeltségében a német 23. és 24. páncéloshadosztály, az 503. nehézpáncélos-osztály és a magyar 1. páncéloshadosztály erőivel) felkészül a támadásra Dunapataj–Újkécske terepszakaszról Szeged irányában, és visszaveti a Tisza mögé a szovjet–román csapatokat. A német 6. hadsereg ezután két páncéloscsoportot alakít, és szilárdan védi a Tisza jobbpartját Tiszafüred és Szolnok között. A magyar 2. hadsereg törzse a tervek szerint a Dunántúlra áttelepülve az F Hadseregcsoporttal együttműködve megszervezi a Duna–Dráva közének védelmét. A német 8. és a magyar 1. hadsereg által alkotott „Wöhler” seregcsoport feladata a várható Tiszadob–Miskolc irányú szovjet–román támadás megállítása mellett az volt, hogy helyreállítsa az összeköttetést az A Hadseregcsoport 1. páncéloshadseregével.
A németek már az alföldi páncéloscsata utolsó napjaiban is feltételezték, hogy a szovjetek Budapest irányában hadműveleti szünet nélkül újabb támadást fognak indítani. Ezért néhány hadosztály átcsoportosításának előkészítését a budapesti irányban már akkor megkezdték.
Miután október 28-án a németek a magyar állások előtt végrehajtott szovjet csapatmozgásokból támadásra következtettek, Friessner vezérezredes a magyar 3. hadsereg arcvonala mögé, Kecskeméthez irányította a 24. páncéloshadosztályt, azonban a seregtest 21. páncélgránátos-ezrede még Jászkarajenőtől keletre harcolt. Ennek felváltására szánták a magyar 5. tábori póthadosztály két zászlóalját.
A Dél Hadseregcsoport védelme a magyar 3. hadsereg arcvonalának Baja–Újkécske szakaszán volt a leggyengébb. Ezt a szovjetek is jól tudták. A hadsereg bevethető páncélos-tartalék szempontjából október 27-én mindössze az 1. honvéd páncéloshadosztály 27 Turán páncélosából 11 bevethető harckocsira, valamint néhány Toldi könnyűharckocsijára és Nimród páncélgépágyújára, illetve a német 24. páncéloshadosztály 18 bevethető harckocsijára, vadászpáncélosára és rohamlövegére számíthatott. A magyar 7. honvéd rohamtüzérosztály meglévő 19 StuG. III rohamlövegéből hét harcjármű volt bevethető állapotban.[4]
A magyar seregtestek együttes harcos-létszáma október 25-én (az 5. tábori póthadosztály nélkül) mindössze 15 ezer 400 fő volt. E csapatok ekkor legkevesebb 1165 géppuskával és golyószóróval, 88 bevethető 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval és 145 tüzérségi löveggel rendelkeztek.
A magyar 3. hadsereg október 29-én a német 6. hadsereggel együtt alkotott „Fretter-Pico” seregcsoport[5] része lett.
A 2. Ukrán Front 46. hadserege kilenc lövészhadosztállyal, egy áttörő tüzérhadosztály hat dandárjával, egy légvédelmi tüzérhadosztály négy ezredével, három ágyús tüzérdandárral, egy tarackos tüzérdandárral, két könnyű tüzérdandárral, egy hadtest-tüzérezreddel, egy páncéltörő tüzérdandárral, egy aknavető-dandárral, egy aknavető-ezreddel és egy műszaki dandárral rendelkezett.
A szovjet összfegyvernemi magasabbegység a magyar felderítés adatai szerint október 29-én teljesen fel volt töltve, és a hadseregben egy önálló büntető-ezred, egy önálló büntető-zászlóalj és két önálló büntető-század is volt.
A lövészcsapatokat a 991., az 1505. és az 1897. önjáró tüzérezred összesen 53 üzemképes SzU–76M önjáró lövege is támogatta. A 46. hadsereg így a 2. gárda-gépesítetthadtesttel és a még be nem érkezett 4. gárda-gépesítetthadtest 124 páncélosával együtt mindösszesen 425 harckocsit és önjáró löveget vethetett be a Budapest elleni támadásban.[6]
Alakulat | Üzemképes harckocsi | Üzemképes önjáró löveg | Üzemképes páncélos összesen |
2. gárda-gépesítetthadtest | 206 | 42 | 248 |
4. gárda-gépesítetthadtest | 121 | 3 | 124 |
991., 1505., 1897.önjáró tüzérezred | − | 53 | 53 |
Összesen | 327 | 98 | 425 |
A 46. hadsereg azonban további páncélosokra is számíthatott. Ugyanis a 23. lövészhadtestnek követnie kellett a 2. gárda-gépesítetthadtest támadását. E lövészhadtest 68. gárda-, 99. és 316. lövészhadosztálya már rendelkezett egy-egy saját szervezetszerű önálló önjáró tüzérosztállyal, amelynek egy parancsnoki T−70 könnyűharckocsi és 12 SzU−76M önjáró lövege volt.[7] Ez hamarosan újabb 39 páncélost jelentett a Budapest felé törő 46. hadsereg sávjában.
A 46. hadsereg lövészerőinek a Malinovszkij marsalltól kapott parancsok értelmében október 30-án estig el kellett érniük a Nagykőrös–Lajosmizse–Izsák–Duna keleti partja terepszakaszt. A 2. gárda-gépesítetthadtest csapatainak ugyanakkorra Alberti–Irsa (ma Albertirsa)–Örkény körzetébe kellett kijutnia, majd november 2-án reggelig a Monor−Üllő terepszakaszra és november 3-án a nap végéig el kellett foglalnia Budapestet.[8]
A 46. hadsereg alárendeltségébe utalt 2. gárda-gépesítetthadtest parancsnoka 1943. június 7-étől a háború végéig K. V. Szviridov altábornagy volt. A hadtestet a 2. Ukrán Front 1944. október utolsó harmadában a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának tartalékából kapta meg. A hadtest 1944. október 28-án Szegeden összpontosult.[9]
A gépesített magasabbegység ekkor mintegy 16 ezer katonával, 185 T–34/85 közepes harckocsival, 21 ISz–2 nehézharckocsival, 21 SzU–85 és 21 SzU–76M önjáró löveggel, 54 darab 120 mm-es és 100 darab 82 mm-es aknavetővel, 79 különféle löveggel, nyolc BM–13 rakéta-sorozatvetővel, 98 páncélozott szállító járművel és felderítő páncélgépkocsival, valamint 216 motorkerékpárral és 1419 gépkocsival rendelkezett.[10]
Szovjet felderítési adatok szerint a 46. hadsereg alkalmazási irányában a német−magyar erők 161 harckocsival és rohamlöveggel rendelkeztek.[11] Amennyiben ez az 1944. november eleji helyzetre vonatkozik, akkor a felderítés megállapítás közel pontos volt. Ha azonban a támadás megindulásának napjára, 1944. október 29-ére, akkor ez erős túlzás. Ugyanis az itt bevetett német páncélos erők zöme ekkor még a Tisza mentén gyülekezett.