Új szerzőnk, Richter Barbara első írása.
Amikor megérkeztünk lajosmizsei szállásunkra, már jócskán benne jártunk az éjszakában. A ”korom sötét” kifejezés a tanyán igazán találó… A friss levegő és a költözéssel járó kimerültség mély álomba ringatott minket. Másnap azonban kinyílt előttünk a világ. Kiadós alvás után, kilépve a verandára, a szemünkbe szökött a táj.
Tekintetünknek semmi sem szabott határt. Végtelennek tűnő rónák, a messzeségben szökkenő őzek, rókák csaholása… A nap melege lágyan simogatta arcunkat. Megadtam magam. Behunyt szemmel engedtem a varázsnak ami körbevett. A szívem dallamokat zengett: végre megérkeztem, otthon vagyok! Testileg-lelkileg megújult erővel vetettük bele magunkat az ismeretlenbe és gyalogszerrel elindultunk felfedezni a környéket. Két kicsi gyermekem vígan szedte lábacskáit és rácsodálkoztak a tanyasi élet szépségeire. A homokos talajon erdők és szántók váltakoztak talpunk alatt. Imitt egy elhagyott ház, amott egy fával roskadásig megrakott talicskát toló ember. Köszön illendőképpen, majd méricskél, kik lehetünk, de mi csak haladunk tovább és egyik kanyart követi a másik. Távolból hallatszó kutyák ugatása. Ladák bőgése, melyek hűséges társként győzedelmeskednek a hepehupás úton. Erdők mélyén megbújó házikók. Itt nincsenek utcatáblák, itt dűlők vannak és tulajdonosokról elnevezett tanyák. Vidra tanya, Árva tanya, Homoki dűlő stb. Néhol hatalmas tehenészet, szürkemarhák míg a szem ellát. Magyar tarkák, borjak. Jöttünkre kíváncsian közelítenek.
Miközben sok-sok kilométert hagytunk a hátunk mögött, egyre azon járt az eszem, hogy hová lettek a régi, hagyományos parasztházak. Elvétve azért mégis akad néhány – bár legtöbbjük holland tulajdonban -, számuk még csak meg sem közelíti azokét, amelyek egykor büszkén álltak, s mára csupán összedőlt, elhagyatott romok. Akaratlanul is a hazánkban tengődő hajléktalanokra gondoltam. Sorsok, emberek múlttal, amiket mi magunk ebből a távlatból mind nem ismerhetünk. Ahogyan azt sem tudhatjuk, hogyan válik földönfutóvá egy élet, úgy az összedőlt házak történetét sem ismerhetjük. A tanyavilág közepén bolt húzódik meg. Kulturált kicsi bolt, ahol a vevő a hagymán és a krumplin kívül mást nem érhet el csupán a szemével. Pult mögött rátermett eladó hölgy kedvesen felajánlja segítségét. Az árak vetekszenek egy pesti éjjel-nappali áraival, az üzlet azonban sok éve virágzik. Talán a bolt ivó része tartja életben, ki tudja. A kis kocsma sosem üres, egy-két ember mindig betér jövet-menet. Folyik a sör, a pálinka csak módjával, hiszen azt itt sokan megfőzik maguknak otthon. A helyi fiúk isszák a kólát, hiszen az olyan nagyvárosi. A fiatalok menekülnének a tanyákról. Eszükben sincs “halálra gürcölni” magukat, mint a szüleik. A könnyű pénzt várják…Kemény az élet, kemény annak is, akinek itt jól megy. Az önkezűség szinte minden fél évben munkát ad a rendőröknek.
Valaki idegenvezetőmnek állt és elvitt egy közeli, üresen álló tanyához. Szép kis ház lehetett egykor, most azonban csak gaztemető. Az ajtón piros rendőrségi matrica zárta le a házat – talán ez állította meg a tolvajokat, hogy ne bontsák ki az ajtót, ablakokat. Az udvarban hatalmas disznóól. Olyan, amiben mindkét oldalon öt-öt tágas boxokban élhettek az állatok. Miközben körbenézek, vezetőmből felszakad a szó és mesélni kezd. – Sajnos az ital az nagy úr – kezdi. – Neki is ha volt pénze, inkább ivott, a házat meg hagyta veszni. Sokszor itt sem lakott. Kikötötték az áramát, aztán hun az egyik, hun a másik cimborájánál húzta meg magát. Amikor meg összekaptak valamin, akkor kis időre hazajött. Nézzen csak szét – biztatott, majd folytatta. – Egyszer nagyon szerelmes lett, de hát az asszonyka elhagyta egy másikért. Baltával jól megkergette, de nem bántotta őket. Aztán nagy bánatában felakasztotta magát. Kérdezem tőle, mikor történt. Gondolkodás nélkül rávágja, hogy egy éve. – A testvére, aki megörökölte a tanyát, még annyit sem foglalkozik vele, mint a Dodi. Most meg valami APEH ügy miatt nem is csinálhat vele semmit. Hol van már az APEH? Nem vitatkozom, ráhagyom. Innen végigmegyünk a soron. Egy pesti ház, aztán holland, ezt követi egy eladó tanya, megtépázott fóliasátorral az udvarán.- Ez itt egy normális fickóé – mutat egy modern épületre. – Eddig román vendégmunkásoknak adta ki a házát, de többet nem adja, mert azok koszosak és trehányok. A másik oldalon is azok laknak, de azok meg vannak nevelve. Amelyiket meg nem lehet, azt hazaküldik. – Most is dolgoznak itt? – kérdezem, de már látom is, hogy román napszámosok készítik elő a földet a tavaszi vetéshez. Közben visszaérkezünk a boltba. Kifizetem az unicum-kóla fuvardíjat. Mi pedig visszaindultunk a szállásra. Versenyt futottunk a Nappal, de végül hajszál híján előbb értünk haza, minthogy ő eltűnt volna a horizont mögött.
Kavarogtak bennem a kérdések: A táj szépsége csak egy külső máz, mint a vénlányon a márkás, kiló smink és néhány botox injekció? Nem akarom elhinni, hogy ez a gyönyörűség csak egy belülről rothadó alma lenne! Hiszem, hogy megtalálom a gyöngyöt a kagyló belsejében, mert tudom, hogy létezik!
A szerző önmagáról:
