„SZÁLLÁST KERES A SZENT CSALÁD”
Ádventi ájtatosság
A minap egy igen régi, 1700-as évek – béli imakönyvet mutatott nekem édesanyám (aki most 69 éves). Aztán szót szó követett és mesélni kezdte, hogy gyermekkorában, a szülőfalujában (Andocs-híres búcsújáró hely) „Szent Család járást” tartottak Karácsony előtt.
Feltételezhetően a legtöbb ember tudja, hogy a várandós Szűz Mária és vele Szent József késő este értek Betlehembe, ahova a népszámlálás miatt kellett menniük. Mária mindenórás volt, fontos lett volna, hogy mielőbb biztos helyre mehessen és lepihenhessen a szülés előtt. Sajnos azonban a népszámlálás miatt már egyetlen fogadóban sem találtak szabad szobát, csak egy istállóban kaptak helyet. Ennek emlékére alakult ki a keresztény hívek között az a szép szokás, amit „Szent Család járásnak” neveztek el. Szent család kilencednek is mondják a karácsonyi ünnep előtt kilenc napon át ismétlődő szálláskeresést. A szálláskereső Szent Család tiszteletére kilenc család összeállt, hogy december 15-től karácsony estéig felváltva nekik, illetve a Szent Családot ábrázoló képnek szállást adjanak. Ez a magyar nép körében leginkább elterjedt ádventi ájtatosság.
Egy erről szóló füzetecskében azt olvastam, hogy minden család u.n. bokrot alkotott és esténként más és más családhoz vitték a templomban előzetesen megáldott Szent Család képet, s amíg náluk volt, addig napjában többször is ájtatoskodtak előtte. Az egyes családok tagjai a rájuk eső napon általában meggyóntak, megáldoztak, vagy pedig a bokrok a befejező napon, december 23-án, közösen végezték szentáldozásukat. A soros családban házi oltárral, égő mécsessel vagy gyertyával várták a képet, ahol a többi családok is összegyűltek. Amikor a szentkép az új családhoz érkezett, letérdelt a ház népe, miközben megfelelő szövegezésű imádságokat mondtak. A képet a házi oltárra helyezték, meggyújtották előtte a mécsest, amely mindaddig ott éget, amíg a képet más családhoz nem vitték. Ilyenkor rendszerint egy szegény gyermekes családot is meg szoktak ajándékozni. A kilenc napos ájtatosság után a kép a templomban maradt vagy egy jámbor lélekhez került, aki a következő Adventig vigyázott rá.
Mivel édesanyám gyerekként nem jegyezte pontosan meg ennek a szép szokásnak a menetét, azt javasolta, hogy keressük fel Huszár Teri nénit (84) Andocson. Ráadásul a nagynéném (Bíró Istvánné) is a segítségemre sietett, tőle kaptam az egyik füzetet, amiben minden imádságot és éneket megtaláltam. Hely hiányában nem tudom az összest leírni, de a két legszebbet mindenképpen szeretném megosztani a kedves olvasókkal.
Teri néni úgy mesélte, hogy Andocson az egészet az u.n. „koszorúfej” (olvasóimádságos kisközösség vezető) asszony szervezte. A templomból énekszóval indultak az emberek a legközelebb eső ház irányába, miután a képet megáldotta a pap.
Amíg az első házig elértek a következő éneket énekelték:
„Szeretettel járjuk a Szent Család útját, / Hogy megvigasztaljuk Szentséges Szűz Anyát.
Szent Családdal jöttünk e megbékült házba, / Hogy áldását kérjük minden lakójára.
Ha az út elfáraszt és kihal az ének, / Ki ad akkor vigaszt a falu népének?
Te majd drága Szent Szűz kinek képét hozzuk, / Imádságba fűzzük föléd a koszorút.
Óvj, erősíts minket, mikor erre járunk, / Töröld le könnyünket, mindent szánunk, bánunk.
Elhagyjuk a vétket, a jobb útra térünk, / Csak ne hagyj el minket, esedezve kérünk.
Mi is erre járunk, de nem elhagyatva, / Itt is rád találunk hazánk védasszonya.
Idetesszük képed szívünknek reménye, / Bűnbe botlott néped leborul előtted.
Áldj meg anyánk minket, szeretettel kérünk!”
Amikor odaértek az első házhoz az udvarra belépve e szavakkal folytatták:
„Szállást keres a szent család. / De senki sincs, ki helyet ád.
Nincsen, aki befogadja őt, ki égnek s földnek ura.
Az idő már későre jár, / A madár is fészkére száll.
Csak a Szent Szűz jár hiába / Betlehemnek városába.
Legalább ti, jó emberek, / Fogadjátok a Kisdedet.
Házatokra boldogság száll, / Ha betér az égi Király”
A házbeliek így válaszoltak:
„Ne sírj tovább, Szűz Mária, / Ne menjetek ma máshova!
Szállásunkat mi megosztjuk, / Kis Jézuskát befogadjuk”.
Ekkor a fent említett asszony átadta a képet a háziaknak egy beköszöntő ima kíséretében, majd a képet a házi oltárra helyezték, előtte lámpát gyújtottak, amely éjjel-nappal égett, míg a képet onnan a másik családba el nem vitték. Természetesen elhangzott a háziaktól több ima is. (Teri néni azt mesélte, hogy ha ezt gyermek mondhatta el, az különösen nagy megtiszteltetésnek számított akkoriban).
Másnap ugyanezek az emberek visszamentek a képért, a háziak elköszöntek tőle egy hosszú fohász kíséretében, majd mindannyian mentek tovább a következő házhoz és a procedúra kezdődött elölről.
A legutolsó családnál ott maradt a kép még egy ideig, általában Szent Család vasárnapig (Karácsony utáni első vasárnap) vagy egészen Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéig (február 2.), amikor Szűz Mária és szent József a kisded Jézust a jeruzsálemi templomban a mennyei Atyának felajánlották.)
Mi is a célja e szerény ájtatosságnak? A füzet szerint: „Hogy a gyöngéd szeretetet és buzgóságot fokozza bennünk Szűz Mária és Szent József iránt, hogy mi, mint egy család tagjai nagy bizalommal viseltessünk irántuk s főleg a családi életben, a társas életben az ő példájukat kövessük a testvéri szeretetben. Bárcsak így lenne egész évben nem csak Karácsonykor!
Joggal kérdezheti a kedves olvasó, hogy miért éppen erről támadt kedvem írni. Több okom is volt rá. Egyrészt mert a Betlehemezésről már sokszor, sok helyen írtak, de a fentiekben részletezett szokásról én most hallottam először és szerettem volna mással is megosztani.
Másrészt némelyik ima annyira szép és tökéletesen kifejezi azt a vágyat, hogy a család újra család legyen! Mint például a következő:
Uram, Jézus, légy királya a mi családunknak is/szállj meg nálunk,/szenteld meg otthonunkat./Hozz közénk szeretetet és egyetértést/ béketűrést és fegyelmet,/ boldogságot és áldozatra kész szellemet!
Harmadrészt bevallom, elcsodálkoztam, hogy anno mi mindenre volt ideje az embereknek. Nagyszüleink és szüleink lélekben is igazán felkészülhettek a Karácsonyra. Azt nem tudom, hogy hogyan és mikor írtak házi feladatot a gyerekek és azt sem, hogy reggel hogyan bírtak felkelni egy esetleges késői lefekvés után. Bevallom, hiányérzetem támadt. Mert manapság erre nem érünk rá. Rohanunk ajándékot vásárolni, takarítunk, főzünk és várjuk a vendégeket. Az iskola csak 22-én, két nappal (!) Szent Este előtt ér véget, nem is beszélve a munkahelyekről… No, de nem szeretnék szomorúra és haragosra váltani pont a cikk végén, viszont nagyon szeretnék én is teljesen ráhangolódni az Ünnepre! Tudom, ez részben rajtam múlik, úgyhogy mindjárt hozzá is kezdek.
Békés, szép Karácsonyt mindenkinek!
Vég Erzsébet
A Lajosmizsei Őszikék Nyugdíjas Klub 2016-os előadásáról Rigó Pál készített videofelvételt:
