Az után 1. részlet

Új sorozatunk egy Lajosmizse és Ladánybene környékén játszódó posztapokaliptikus thriller részletei lesznek, az író Urbánszki László és a kiadó A Gold Book Könyvkiadó Kft. hozzájárulásával, a mű megjelenése előtt…

Az után

Posztapokaliptikus thriller

 1. részlet

 

A világégéskor, a két teljes éven át tartó tél alatt rengetegen elpusztultak a hideg és az éhezés miatt. Mindenki a melegről, a fényről álmodott, és amikor a felhők kezdtek vékonyodni, az első rügyek kipattantak, a földet fű borította, a fákon gyümölcs termett, úgy érezték megvalósult a földön a mennyeknek országa.

 

            Minden évben kevesebb lett a felhő, erősebb a nap és gazdagabb a természet. A hatodik évben kezdődtek az égési sérülések, megvakulások, a nap olyannyira égetett, hogy levált az emberek bőre, kilátszott a hús. A vöröshajú, szeplősen fehér bőrű emberek legtöbbje elpusztult, a kékszeműek megvakultak. A földeket éjjel művelték, az állatok akkor legeltek.

 Nem lehetett megjósolni milyen termés várható, rémisztően változékony lett minden. Ekkorra már többen meghaltak, mint a hosszú tél alatt. Megvakultak, lehámlott, majd levált a bőrük, és a gyerekek többsége torzszülöttnek született.

A legtöbb ember süveget vagy turbánt viselt, az arcuk alsó felét fekete kendővel takarták el, a szemüket fátyol mögé rejtették, hogy a nap erejétől ne betegedjen meg. Védelem nélkül begyulladt, könnyezett, és néhány hónap alatt annyira legyengült, hogy a kinyújtott kezüket alig látták. A fiataloknak, főleg az újvérűeknek, védelemként elég volt a szemük elé lógatni dús hajukat, bár az arcot védő kendőt mindenki hordta.

Eltűntek a házimacskák és a vadmacskák. Helyettük egy hibrid faj kelt életre, ami háromszor akkorára nőtt, mint az ősei. Legnagyobb példányai a tíz-tizenöt kilót is elérték. Régi szépségük eltűnt fejük lapossá vált, pofájuk szélesebbé. Kiválóan szaporodtak, és emiatt kénytelenek voltak föladni régi, rejtőzködő, lesből vadászó életüket. Hat-nyolcfős falkákba verődve járták az erdőket, nyulakra, őzekre vadásztak, néha még a szarvasokat is leterítették. Kis termetük nem hátráltatta őket, mert első dolguk a préda megvakítása volt. Felülről ugrottak vagy felszaladtak a préda hátára, fejére, és kikaparták a szemét. A kimeresztett karmokkal fejre támadó macskák képe annyira más volt, mint a hajdani házikedvencé, hogy macska helyett karmosoknak vagy kisszörnyeknek nevezték az új fajt. Az erdők uralkodóivá váltak, ínséges időkben több falka is összeállt, és a harminc-negyvenfős karmos hordák vadászcsapatokkal is végeztek. A falvak szélső házainak udvarából ragadták el a gyerekeket, a magányosan élőket. Mindenki szerencséjére, vagy, mert a természet szereti az egyensúlyt, a rozsomákok is elszaporodtak. Észak alig ismert ragadozói szintén kiválóan szaporodtak és falkában vadásztak. Mondhatni beálltak a farkasok, a kutyák helyére. Megjelentek az emberek házai körül, és könnyen meg lehetett szelídíteni őket. Kiváló vadászokká és házőrzőkké váltak, öregkorukra se vadultak el. Ők állították meg a karmosok terjeszkedését.

A rozsomákok rövid lábuk miatt hajdan nem tudták hatékonyan üldözni a vadakat, inkább elvették az ügyesebb ragadozók zsákmányát. Lehet bármilyen óvatos egy vadász, amikor elejti a prédát, az gyakran felvisít, és ha nem sebzi meg halálosan, akkor nagy zajjal menekül. Erre vártak a rozsomákok, követték a rókákat, hiúzokat, farkasokat, néha még a medvéket is. A farkasokat véres harcban elverték a prédától, a rókákat, hiúzokat megölték, és zsákmányostól megették. A medvéktől ellopták a föld alá rejtett, érlelődő dögöt. A mostani időkben a karmosok lettek az erdők, mezők fő ragadozói, a rozsomákok őket fosztogatták. Kivárták, amíg leterítették az őzet, a szarvast, és rajtuk ütöttek. A karmosok nem tudtak a földön ellenállni a kétszer akkora, rendkívül erős állatoknak, főleg mert vastag bundájuk ellen nem sokat értek a karmaik. Megfutamodtak vagy ott pusztultak el a zsákmány mellett. A rozsomákok verekedtek, öltek, és rászoktak a karmoshúsra. Az utazókat, vadászokat kísérő rozsmák jelenléte megfontolásra késztette a karmosokat, ha ennek ellenére mégis támadtak, az áldozat levetette magát a földre, és eltakarta a szemét. A rozsomák ott termett, pillanatokon belül megfutamította a támadókat, és a legtöbb esetben zsákmányt is ejtett, amit helyben bekebelezett. A karmosok a világon csak a rozsomákoktól féltek, akiket a legtöbben kismedvéknek neveztek. A régiek könyveit olvasók sokat magyarázták, hogy a menyétféle rozsomáknak és a medvéknek semmi köze egymáshoz, mire azt kapták válaszul, hogy:

– A kismedve lehetne akár medve is, mert hasonlít rá, és kár az emberek fejét megzavarni az okoskodással.

 

Íját felajzva tartotta baljában, hozzáfogva a vesszőt, és ide-oda tekintgetett, hátha adódik valamilyen lőnivaló. Arra is érdemes volt figyelnie, nehogy ő maga legyen a zsákmány. A karmosokon kívül a törzsi területek határán bóklászó rabszolgavadászok is elkaphatják, ha elbambul. A magafajta, tizenhat év körüli fiatal még betörhető, meg tudja szokni a rabságot. Megitatnák valamivel, hogy csendben maradjon, és távolabb jó pénzért eladnák. Képzetlenül két ökröt ér, de ha fél-egy év alatt belevernek valami mesterséget, négy marhát is adnak érte.

A peszéri erdőben[1] kezdte a felderítést, Benéig jutott el alkonyatig, és a Madaras tó mellett táborozott le. Szép vadkacsákat látott pihenni, de nem merte megkockáztatni a lövést, mert elveszíthette a vesszőt, ha hibázik. Inkább a sekélyesben lőtt két pontyot, mielőtt teljesen besötétedett volna. Bocsi érdeklődve figyelte a fél óráig vízben álldogáló vadászt, majd eltűnt, és kis idővel később egy hatalmas harcsával bukkant elő. Az, hogy a dög már jó pár napos lehetett, a finom szaglású kismedvét érdekelte a legkevésbé. Ledobta Árpád alvóhelye mellé, és nekilátott az evésnek. Megtehette volna ott is, ahol megtalálta, de a rozsomákok családi köteléke nagyon erős, szeretnek együtt enni. Ezért is nem értette, miért fintorog szeretett gazdája. Fejét ide-oda forgatva hallgatta az átkozódó Árpádot, és az orrával felé lökdöste a hatalmas tetemet.

– Büdös! Nem érted? – suttogta dühösen a fiú. – Te is büdös vagy, de téged már megszoktalak! Itt akartam aludni, nézd meg, milyen szép egyenes a föld! Sehol egy torzsa, gödör vagy kő! Erre idejössz azzal az okádékszagú döggel, és kereshetek új helyet!

Bocsi a haragos hang miatt még közelebb görgette a harcsát, és beleharapott Árpád féltett pontyába. Nem szívesen tette, mert jobban szerette az érett húst, de remélte, hogy a jóval nagyobb harcsa megbékíti barátját.

– Hogyisne! – Árpád majd felrobbant az idegességtől. Kitépte a kismedve szájából a pontyot, és a közeli bokor tetejére tette. Gallyat szedett, száraz füvet gyűjtött, majd tüzet csiholt. Kibelezte, lepikkelyezte a halat. Nem vette észre, hogy Bocsi utánozza a pikkelyezésben és a belezésben. Bocsi fiatal volt, barátját magánál tapasztaltabbnak tartotta, tehát lemásolta a mozdulatokat. A harcsa hasából előtörő bűzfelhő minden eddigit felülmúlt.

– Edd már meg, áldjon meg az istened, ha van olyan! – kiabálta fojtott hangon az ifjú, aki bármilyen idillikus is volt a környék, tudta, hogy veszélyes hangoskodni.

Bocsi megértette az edd meg parancsszót, ezt értette meg leghamarabb, és éktelen dúlást rendezett a harcsában. Mire Árpád előkészítette a halsütést, ő már végzett is az evéssel és nemes egyszerűséggel hanyatt dobta magát. Hatalmas karmú, jókora mancsait a levegőbe emelve kalimpált, ide-oda hentergőzött, és nagyon jól érezte magát. Árpád fűszeres illatú levélbe göngyölte a megtisztított halakat, vastagon agyagot tapicskolt köré, és beásta a tűz alá. Kínok kínját állta ki, mire elkészült, de utána akkorát lakmározott belőle, hogy a füle is kettéállt. Bár még bírt volna enni, az egyik ponty felét meghagyta reggelinek. Bocsi a közben eltelt órák alatt, főleg az illatoktól, újra megéhezett. Fölszedegette az elpocsékolt harcsadarabokat, mit sem törődve a ráragadt homokkal, majd hasra feküdt, és éhesen leste a tűz alól felszálló illatokat. Elkeseredetten nézte az elcsomagolt haldarabot, mert ellenkezett az elveivel meghagyni az ennivalót. A hal a tarisznya mélyén lapult becsomagolva, de neki és az őseinek olyan szaglása volt, hogy hat méteres hó alatt is megérezte a lavina eltemette kecskét. Kicsit közelebb is kúszott a tűzhöz, erőteljesebben szimatolt, és egyszerre csak megérzett még valamit. Szemét is a szag irányába fordította, és egy nagyon halk jap hangot hallatva szuszogni kezdett. Árpád felkapta a fejét, tudva, hogy a rozsomák ritkán ad ki hangot, és szétnézett. A tűz fénye megvilágította a bokorban leskelődő karmosok szemét. Vérvörösen csillant meg rajtuk a táncoló lángnyelvek fénye.

– Menjél csak, menjél – énekelte hamisan Árpád, és az arca elé húzta az eddig a nyakában lógó maszkot. – Mindjárt meghajtom őket, hogy a nap égesse össze a pofájukat!

A kismedve csendesen fölállt, és beosont a bozótba. Nem a leskelődő szemek felé indult, nem is nézett arra.

Árpád tovább énekelgetett, majd, mint akinek csak a tagjai gémberedtek el, fölállt, nagyot nyújtózott. Ezután jobbjában apja lándzsájával, a balban hatalmas késével, fülsiketítő hangon ordítva a leskelődő karmosok felé rohant. A bozóthoz érve jókorákat vágott az ágakra, hörgött, vonyított, csapkodott. A karmosok nem voltak gyávák, de nem szerettek felkészült ellenféllel verekedni. A bokrok alatt suhanva, bölcsen visszavonultak. Majd lesz jobb alkalom, gondolhatták közben. Bocsi félelmetes némasággal dolgozott. Hangot nem adott ki, nehogy a távolabb menekülők megtudják, mi történik. Esélyes volt, hogy valamelyik bátor állat visszafordul, és megküzdenek. Jókora mancsával csapott, és egy pillanattal később harapott. Egy szerencsés ütése gerincét törte a karmosnak, de legalábbis elkábult tőle, ha csak a karma érte el, félig megnyúzta. A harapása megnyomorította az ellenfelet, ha jó helyen kapta el vagy lelassította annyira, hogy a mancsa elérje. Két kisszörnyet is zsákmányolt. Egy harmadikat is majdnem megszerzett, amikor két karmos a fejbőrébe kapaszkodva próbálta kikaparni a szemét, mindkettőt megsebezte, de elég erejük maradt eltűnni a bokrok alatt. Két áldozatát összefogva, könnyedén cipelte a tűzhöz. Az egyik vérbefagyott, meg-megránduló dögöt Árpád elé tette le, a másiknak nekiállt.

– Kell a fenének a büdös karmosod! – fitymálta a zsákmányt két pontyának magasságából Árpád, pedig sokszor elfogadta a közösen ejtett zsákmányt. Nyárson megsütve a fiatal karmosok húsa finom volt. Az alattomos ijesztés-bekerítés dolgot közösen találták ki, illetve inkább Bocsi, mert ez öreg rozsomák vadászcsel volt. Árpád ösztönösen ráérzett a fogásra, és gyakran használtak is, hogy kielégítsék Bocsi határtalan étvágyát.

Lobogott, majd parázsba omlott az apró tüzecske. Magas, vékony fiúárny piszkálgatta álmodozva a zsarátnokot. Hollófekete haját ekkorra már hátul fogta lófarokba, aranybarna bőre tompán ragyogott a félhomályban. Vérengző, kegyetlen vadállata, nem emberi, áldozatkész barátja karikába gömbölyödve szunyókált. Kis időközönként fölemelte a fejét, beleszimatolt, belefülelt az éjszakába. Semmit sem hallott, pedig halványan remélte, hogy visszajönnek a kisszörnyek, mert tudott volna már enni. Árpád beásta magát az avarba, és az éjszaka közepén rákezdő zápor sem zavarta. Csak annyi időre ébredt föl, amíg a feje fölé mesterkedte vízhatlan tarisznyáját. Nem vette észre, hogy a mocorgásra felneszelő őrzője odaosont mellé, többször is magába szívta a tarisznyába rejtett fél hal illatát, majd a közelében gömbölyödött össze, nehogy lemaradjon, ha reggeliznek.

 

[1] Kunpeszéri Szalag erdő: Üde és kiszáradó láprétek szomszédságában húzódó hosszanti buckákon megtelepedett pusztai tölgyes. Történetünk idejében már akác is keveredett közé.

Kategória: Friss, Promóciós cikk, próza | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?