„Begyütt Jézus a házamba…”
avagy Eleink Karácsonya
Molnár V. Józsi bácsi (néplélekrajz kutató) számomra igen érdekes előadását hallgathattam Lajosmizsén a Művelődési Házban még 2010. november 16-án. Józsi bácsi mesélt nekünk azokról a karácsonyokról, amiket gyerekként átélt. Megpróbálom visszaidézni és közzétenni a hallottakat.
A karácsonyi asztalt (az asztal régen a legbecsesebb bútordarab volt, az oltár szerepét töltötte be a házban) december 24-én csak az éjféli mise után terítették meg, mégpedig három terítővel. Ezeket a terítőket az asszonyok az adventi csendben szőtték, fonták. A szövés és a fonás elősegítette az elme és a lélek rendeződését, hiszen az asszony a „rend” jelképe volt a családban. A férfi pedig természetesen a biztonságot jelképezte abban az időben.
A három terítő „Mária lelke, méhe”, vagyis Szűz Máriát, annak lelkét és méhét jelenti. Az asztal alá került a „Jézus kéve”, vagyis az a búzából készült apró kéve, amit az aratás első napján (júl. 2-án, a hajnali mise után kezdtek úgy, hogy előtte a pap megáldotta a szerszámokat) elsőnek kötöttek össze búzából). Ily módon tehát Jézust Jézussal várták a mi dédszüleink. Kerülhetett még ide (t.i. az asztal alá) valamilyen szerszám, amire Isten áldását kérték az emberek – ha már „bántani” kellett az anyaföldet vassal, legalább Isten áldása legyen rajta. (Megtudtam még az aratásról, hogy a régi időkben, bármennyire is szegények voltak az emberek, egy sor gabonát mindig meghagytak az ég madarainak. Nekem ez a mai kapzsi, harácsolós világban nagyon nemes gesztusnak tűnik).
Az asztalra nem fenyőfa került vidéken kis falucskákban, mert a fenyőfát a magyarok a fény fájának tartották és nem vágták ki. Mivel a fenyőfa örökzöld, Istent idézte meg számukra. Szóval nem vágták ki ezt a gyönyörű fát, hanem egyetlen ágat lógattak le a mestergerendából és ez jelképezte Isten áldását. A karácsonyi asztalra egy cserépedényben felkerült a „Luca búza” (a Jézus kévéből kiszedett magokat Luca napkor elvetették egy cserépedénybe, méghozzá csigavonalban – ez kelt ki Karácsonyra). Ennek a közepébe került egy méhviasz gyertya, ami Jézus fényét jelképezi. A búzát pedig átkötötték egy világoskék szalaggal, ami Mária színe és jelképe.
Került még az asztalra alma, méz, dió és fokhagyma. Úgy kezdődött, hogy aki otthon maradt az éjféli mise idejére a tüzet őrizni, az három szem almát leengedett a kútba az. Azért a kútba, mert úgy tartották, hogy a születés lent történik. Ott lett aranyos a víz, ettől az alma is aranyszínű lett. A három aranyalmából egyik az állatok itató vízébe került és ott is maradt Vízkeresztig (mert a téli sötétségben, a tétlenségben, tespedésben még a jószág is megbetegedhet), a másik a mosdó vízbe került és maradt Vízkeresztig (másnap reggel még a leglustább lány is igyekezett felkelni, hogy egészséget mosdjon magának), a harmadik pedig a karácsonyi asztalra került. Körbeállta a család az asztalt és a nagycsalád feje egy kétsoros imádsággal kezdte ünnepi mondandóját: „Begyütt Jézus a házamba, házam közepébe”. Vagyis megszületett Jézus, megszületett bennünk a fény! Jézus belénk született. Minden élőlényben megjelenik/megszületik a fény, de csak az ember az, akiben meg is személyesül az.
Ezután a családfő annyi cikkelyre vágta az almát, ahány tagja volt a családnak és szétosztotta (mint egy áldozás úgy zajlott) közöttük a következő szavakkal: „Ne felejtsétek el akárhová kerültök, hogy egyazon almának gerezdjei vagytok, egy családé, egy falué, egy nemzeté. Ezután az almát is és a diót is (aminek a két szárnya a két angyalt, Gábort és Mihályt jelképezi) sőt, a fokhagymát is a mézbe mártották és úgy ették. Ez utóbbit a betegségek megelőzésére természetesen.
Jó volt hallgatni Józsi bácsit a régi időkről és a férfi példáról (hogy az öregapja egy bombázás közepén is a szoba közepén állt és csak állt rendületlenül, mert példát kellett és példát akart mutatni), a böjtről, az ünnep másságáról, mint a mai rohanó, bevásárlós, ajándék felhalmozós karácsonyaink. Bevallom, nekem eleink karácsonya egyre szimpatikusabb…
Vég Erzsébet
