A holnap megjelenő helytörténeti olvasókönyv létrejöttéről kértünk gondolatokat a szerzőtől és a kiadótól. Maga a könyvbemutató szerdán 18 órakor lesz a művelődési ház dísztermében, vagy ha az kicsinek bizonyul úgy a színház teremben.
Prof. Dr. Kürti László:
A Lajosmizse – jászok a Kiskunság peremén általános iskolai olvasókönyv ötlete nem most született. Az 1990-es évek közepén szembesültem azzal a ténnyel, hogy Lajosmizsének nincs történelme, legalábbis írott történelme nem létezett. Ami akkor rendelkezésemre állt az vagy nagyon kevés és felületes, vagy pedig teljesen idejétmúlt volt. Más településekkel szemben Lajosmizse ezen a téren nagy elmaradást mutatott. Elkeserítő volt az a tény, hogy légből kapott, teljesen alaptalan információk szálltak szájról-szájra múltunkkal kapcsolatban. Azt például, hogy a Pusztatemplom megmaradt romja Árpád-kori, még önkormányzati kiadványokban s az interneten is lehetett olvasni. Sajnos ezek a tévhitek számos más területen is megmutatkoztak. További fontos információk pedig egyszerűen mintha nem léteztek volna. Az sem titok, hogy annak ellenére, hogy egyes családok büszkén hangoztatták jászsági származásukat, a lakosok nagy többségét kevésbé érdekelte a múlt, a közösség történelme. Fontos tudni: az érdeklődés hiánya, az ismeretek hiányával arányos.
Az elsődleges szocializáció színtere a család, így a gyerekek a közvetlen környezetükről szóló alapvető információkat a családtagoktól, rokonoktól és a barátoktól kapják. Ez az információ áramlás azonban spontán, eseti és nagy többségében elnagyolt. A szülők a legfontosabbnak vélt információkat mondják el a gyerekeknek a nagyszülőkről, a család múltjáról. Jellemzően ezek az információk erősen szelektáltak, megszűrtek. Az ember emlékezete természetesen más és más attól függően, hogy ki hogyan és mennyire emlékszik, vagy épp akar emlékezni bizonyos múltbeli tényekre. A közösségi emlékezet az más. Az egy tudatos folyamat eredménye, amit fel kell építeni. Fontos tehát múltunk alaposabb megismertetése, mivel igen sokan elévült és rosszul magyarázott információkkal bírnak. Számos tévhitet muszáj eloszlatni, mint például a „névadónkról”, a 13. századi Mizse nádorról terjesztett legendát. Illik tudni például, hogy a mára – igaz már csak nyomaiban – megmaradt valamikori tanyavilág hogyan alakult ki, miért volt olyan sok külterületi iskola, vagy azt, hogy a két világháború milyen nagy károkat és emberáldozatot követelt. Sokan nem tudták azt, hogy miért volt a jelenlegi helytörténeti gyűjtemény épületének a neve Földeáki csárda, vagy avval sem voltak tisztában, hogy a színtiszta katolikus községnek tartott Lajosmizsén valójában három vallásos közösség élt egymás mellett a második világháború előtt. A Kiskunság peremén kialakult jász község múltja valójában az ismeretlenség homályába veszett. Mindez következményként meghatározta azt, hogy a közösségi tudat és a nemzeti tudat közt óriási szakadék, űr tátong.
A 2000-es évek elején már megfogalmazódott bennem egy ötlet, hogy a nagyközönségnek és a tudománynak szánt publikációk mellett szükséges egy olyan könyv, amely az iskolai nevelést szolgálja. Olyan, amely azoknak a tizenéveseknek szól, akik éppen elérkeztek ahhoz a fordulóponthoz, amikor már nemcsak halmozni, hanem értelmezni és elmélyíteni is kell a tudásanyagot. Természetesen elsődleges szempont volt az, hogy olyan hiteles történelemkönyvet állítsunk össze, amelyik szervesen beépül az iskolai oktatásba. A Lajosmizse – jászok a Kiskunság peremén című olvasókönyv a közvetlen környezet jelenének és múltjának az alapos, szisztematikus megismerését segíti elő. Az olvasókönyv alapvető funkciója, hogy a jövő generációjának a figyelmét ráirányítsa a helyi értékekre, a múlt alaposabb ismeretére, ezáltal is erősítve bennük a közösség iránti tiszteletet, szeretetet, a lokálpatriotizmust. Nem mellékesen a már korosabb generációk is pótolhatják belőle tetemes hiányaikat.
Az olvasókönyv a tudomány jelenlegi állapotára építve ad ismereteket, ám nem a tudomány művelőinek stílusában. Megpróbáltuk az anyagot egyszerűen és érthetően megírni. A sok képanyag és a grafikai megjelenés segíti az élvezetes olvasást, a koncentráltságot, míg a fejezetek végén összefoglaló kérdésekkel irányítjuk rá a figyelmet a fontosabb dolgokra.
A lajosmizsei olvasókönyv frappánsan illeszthető az általános tantárgyakba, különösen a hon- és népismeretbe. A hon- és népismerettel kapcsolatos pedagógiai elképzelést még az első, 1993-as Nemzeti Alaptanterv fogalmazta meg, szerintem igen helyesen. Hangsúlyozta azt, hogy a népismereti tárgy nem különálló korpusz, hanem szervesen épülhet az irodalomba, a nyelvtanba, a földrajzba vagy a művészeti tantárgyakba, sőt még az idegen nyelvek oktatásába is. Nem feltétlenül kell tehát arra gondolni, hogy „csak” helyi történelemről szól a könyv és „csak” a hon- és népismereti órán lehet elővenni. Éppen az egyik pedagógus hívta fel a figyelmemet a szerkesztés idején, hogy pl. a törökkori salétromgyártás vagy a szappanfőzés hajdani technikáját nyugodtan lehet illusztrációként hasznosítani kémia órán. Hasonlóan a népszokások dalait – ilyen például a betlehemes játék vagy a régi lakodalmi énekek – énekórákon meg lehet tanítani. Magát a betlehemest vagy éppen a kolompolás szokását pedig iskolai színjátszásba, szerepjáték-oktatásba lehet beépíteni. Számtalan más lehetőség is áll még a pedagógusok rendelkezésére, hogy a könyv fejezeteiben leírtakat hasznosítani tudják. Az egyházakról írottakat meg lehet ismertetni a vallás és erkölcstan/etika órákon. Az azonban, hogy miként fog a könyv beépülni a helyi oktatásba, az valójában a pedagógusok felelőssége, ám remélem, hogy ebben jó partnerekre találunk. Ezt érdemes hangsúlyozni, hiszen a könyv nem jöhetett volna létre segítségük nélkül. Kovács Edit, Berta István és Walczer Tünde neve mindenképpen említést érdemel itt. Kollár Csaba pedig bebizonyította, hogy nemcsak kiváló agrárszakember és a közösségért is elkötelezetten tevő, hanem jó olvasószerkesztő is. Mérnöki pontossággal olvasta és helyesbítette a szöveget ahol kellett. Nekik természetesen köszönöm a segítségüket. Ez a csapatmunka is ékes bizonyítéka annak, hogy érdemes együtt dolgozni nemes célok érdekében. Azt hiszem nem elfogultság kijelenteni, hogy a könyv tartalmában és külalakjában megmutatja ezt.
az általános iskola tanulóinak bemutatója, 1950
Kollár Csaba:
Már 2009-ben hallottam a szerzőtől erről a könyvről. Aztán ahogyan teltek az évek, egyre ritkább és kiábrándítóbb híreket kaptam. Az igen erős készültségben lévő kézirat elfeküdt, a befejezésről és a kiadásról sem az önkormányzat sem az iskola nem gondoskodott 6 éven át. Idén tavasszal a 35 éves általános iskolai osztálytalálkozó szervezése végett Walczer (ún. lajosmizsei lánykori nevén Jobbágy) Tündével eljutottam az iskola igazgatójához. Ott egyúttal szóba hoztam a dolgot, s felajánlottam, hogy majd én kiadom a könyvet, s ellátom a tanulókat is kellő mennyiséggel. Az igazgatónő 150 példányt kért az iskolai könyvtárnak tartós kivitelben, s a közreműködését nem csak felajánlotta. Ezután Sápiné Zsuzsával lassacskán haladtunk előre, s a tanévzáró után június 27-én le tudtam a KLIK-kel szerződni és a kiadói jogot megkaptam. Ezután felpörögtek a motorok és szeptember elsején már többeknek a kezébe tudtam adni a könyvet. A szerzőnek és nekem a nyáron ezzel sok szép munkánk volt. A könyv rekord gyorsasággal jött létre, hisz kimondtam már tavasszal és előre – még mielőtt a készültségi szintjével szembesültem volna -, hogy a könyvnek szeptember elején a tanulók és a pedagógusok kezében kell lennie, valamennyit be kell hozni ebből a hatalmas késlekedésből.
Sajnos meg kellett állapítanom, hogy Lajosmizsének – az általam jobban ismert időszakra vonatkozóan – nincs művelt kultúrája, közösségének kellő megtartó ereje. Még anno Majercsik Sándorral beszéltük, hogy ezen változtatni kell és létre kellene hozni pl. egy művész-értelmiségi klubot, hogy a művészek is jobban beágyazódjanak Lajosmizsébe, a lajosmizsei kulturális élet mindennapjaiban is részt vehessenek, s így a teljes helyi közösséget is jobban szolgálhassák. A feltétlenül szükséges megtartó és emberi létet is nemesítő közösségi kultúra hiánya a falu-, nagyközség-, város vezetőinek és értelmiségének máig nagyon nagy adóssága. Viszont az is elmondható, hogy a teljes jövő a miénk – azt formálni tudjuk -, de csak oly mértékben, amilyen arányban élünk is a lehetőséggel!
Felsőlajos kiszakadása körül volt Lajosmizse a lakosok számát tekintve csúcson. Azóta a lakosság mintegy 15 %-a eltűnt, s véleményem szerint ehhez leginkább az előbb sorolt hiányosságok vezettek. Különösen a keletkező új (fiatal) értelmiség távozása az, ami felerősíti a folyamatot. Ezen változtatni szeretnék, s ennek egyik megnyilvánulása a helytörténeti könyv kiadása. A lakosság száma és területi megoszlása is érdekes és több mint figyelemre érdemes. Úgy vélem igen kevesen tudják, vagy azok is javarészt csak sejtik, hogy 1960-ban még a lakosság 63,8 %-a külterületen, tanyákon élt, de még 2000-ben, a rendszerváltás után 10 évvel is a népesség 30,3 %-a életvitel szerűen tanyán élt. Arra vonatkozóan meg nekem sincs megbízható adatom, hogy a kétkezi munkaerő hiánya miatt időszakosan vagy véglegesen ide települt, főként külföldi lakosok milyen arányt és tömeget képviselnek a külterületen és a belterületen, de elmondható, hogy a helyi közösségre, annak kultúrájára és megtartó erejére gyakorolt hatásuk már csak a létszámuk alapján is nagyon jelentős. Amennyiben egy masszív és öntudatos lakosság fogadja maga közé őket, akkor nem attól kell tartanunk, hogy intenzív lesüllyedés lesz, hanem messze inkább egy sokszínű európai kisváros fog kialakulni. Ezt kívánom elősegíteni.
