Nemrég nyílt meg a Liza Aqua & Conference Hotel és Fehér Akác Csárda, amiről már akkor írtunk, amikor még az utolsó simítások zajlottak rajta.
Ennek örömére invitált meg a tulajdonos, hogy legyek a vendégük egy ebédre, vagy vacsorára. Így ma a csárdában ebédeltem.
Elöljáróban szöggezük le, hogy rám az anyósom is azért szeret főzni, mert értékelem, ha finomat főz, és nem kell vallatnia, hogy finom lett-e, megelégszik azzal, ha háromszor szedek. Szeretek jókat és sokat enni (bár ez meg is látszik rajtam). Ami a helyi éttermeket illeti, azon szerencsés helyzetben vagyok minden lajosmizseivel egyetemben, hogy olyan helyeken szocializálódhattam, mint a Tanyacsárda, Korona, Geréby, hogy a többi helyet ne is említsem, ahol mind a konyhaművészet, mind a kiszolgálás magas szintű (szemben az ország más tájékain kifogott helyekkel). Mindenképp kritikus szemmel és magas elvárásokkal, meg üres bendővel érkeztem hát a csárdához.
A csárda bejárata a tágas és több mozgássérültek számára fenntartott hellyel (meg lóparkolóval) ellátott parkolóból.
Már a bejáratnál olvasható volt a napi ajánlat.
A hangulatos csárdában egy szép, fotókkal illusztrált étlap fogadott.
Persze a gyerekekre is gondoltak:
A pincérek kedvesek, illedelmesek, köztük a főnök fiával, garantálják a családias hangulatot és a jó kiszolgálást. Levesnek a konyhafőnök kedvencére esett a választásom.
Az ember lelki szemei előtt ilyenkor feldereng egy csésze jó leves képe… erre a pincér hoz egy fazékkal.
Csak abból jöttem rá, hogy nem nézték el, hány adagot kértem, hogy egy tojás volt belebuggyantva. Három tányér leves után feladtam a küzdelmet, gondolván a többi fogásra is, de a kis fazékban még maradt vagy két tányérnyi. Itt mindenki annyi levest szed magának, amennyi jól esik (vagy amennyi beléfér)! De nem csak bőséges a leves, hanem finom is! Már az első kanálnál szembesülnöm kellett azzal az érzéssel, hogy én akkor akár ki is egyeznék ezzel, mint főfogás, mert hát nem véletlenül ez a konyhafőnök kedvence. De erről szó sem lehetett, a levesre lélekben adott csillagos ötös után dolgozott bennem a kisörgöd, hogy majd hátha a főételnél lesz valami bibi.
Megakadt a szemem a Mizsei pisztrángon. Meg is kérdeztem, hogy ez mitől mizsei, mert hát sokféle helyben tenyésztett állat kerülhet az asztalra, de településünk sem a természetes folyóvizekben, sem a pisztrángokban nem bővelkedik (bár aki horgászni szeret, az válogathat a jobbnál jobb horgásztavak közül, a csárdától nem messze is van két-három). A szimpatikus pincérhölgy értetlen kérdésemre adta a választ, hogy a körethez felhasznált alapanyagok és az ízesítés adja meg a hal helyi varázsát. No még kíváncsibb lettem, hogy ebből mi sül ki. Hát ez:
Nos, ha halat eszem, akkor mindig küzdök a szálkákkal. Ám ezúttal nagyon pozitívat csalódtam, mert a vékony szálkák kellően át voltak sütve, így nem okoztak problémát (szinte észre se vettem őket), a középsőket a gerinccel együtt pedig egy mozdulattal ki lehetett emelni. A mártás hozzá pedig igazán nagyszerű volt.
Ekkor már nagyon komolyan kezdtem elérni a telítettségi pontom, így hát ittam egy fenséges kávét, és gondoltam, még egy kis szelet süti belefér.
Láttam az étlapon egy “Napi süti” tételt. Gondoltam, ez mentesít a gondolkodástól (ekkor már az ugyanis nem esett jól), hogy mivel is tetőzhetném be ezt a pompás lakomát. Így hát a szakácsra bíztam magam. Ő meg ezek szerint úgy gondolta, hogy megmutatja, szerinte hol kezdődik a somlói…
Mikor megláttam a pincérhölgy kezében, először nem hittem, hogy nekem hozza. Pedig de. A gigászi méretek érzékeltetése végett mellé tettem egy szabvány fogvájót.
Nagyon komolyan jóllaktam. Nem csak kiadósak voltak az adagok de egyenként is fenségesek. Látszik rajtuk az az odafigyelés, amit az ilyen családi vállalkozásként megvalósított vendéglátóhelyeken a legkönnyebb megvalósítani. Bárkinek szívesen ajánlom ezt a helyet, aki egy jót szeretne enni, korrekt áron, hibátlan kiszolgálással, legyen az csak egy jó ebéd, vagy egy családi esemény, esetleg üzleti vacsora, nem fog csalódni! Maga az egész étterem hangulata pedig annak ellenére hibátlanul hozza azt a patinás romantikát, amit egy százéves csárdától várnánk…
