KORSZERŰ HÁZTARTÁS – KELLEMES OTTHON
3. RÉSZ
Mennyit ér a nagymama?
Ezt talán csak az tudja pontosan, akinek nincsen. Ahol a nagymama már idős és nem csinál „semmit”, ott is elkészíti a reggelit, a tízórait, elmosogatja a vacsoraedényt, befejezi a takarítást, meggyújtja a kályhában az előre bekészített tüzelőt, elviszi a javításra váró cipőket, megmelegíti a gyerekek ebédjét, kivasalja a kisebb ruhadarabokat. Ennyi mindent ellát, és a munkából hazatérő fiatalasszony mégis így kesereg: „Mennyi a dolgom! Vásárolni kell, meg kell nézni a gyerekek füzeteit, ki kell porszívózni a szőnyegeket, mosni is kell hetenként, kéthetenként.” – Ahol viszont a nagymama mindent önállóan lát el, ott a fiatalok hiányolják az önállóságot, sokallják a konyhapénzt, s megállapítják, hogy a gyerek „teljesen el van rontva”.
Csak ahol nincs nagymama, ott tudják, hogy mennyit érne – ha volna, ha néha este el lehetne menni hazulról, ha nem találnák a reggeli kapkodásban vetetlenül maradt ágyat délután is bontva, ha volna aki vigyáz a gyerekre, amikor elrontja a gyomrát és nem mehet napközibe, ha egyáltalán bárkire egy kicsit támaszkodni lehetne.
Kétségtelen, hogy a nagymamák túlnyomó része elkényezteti unokáit – ennek valószínűleg az az oka, hogy saját gyermekeinek nem tudott soha zavartalanul örülni, mert anyagi gondok között nevelte őket, mert magán hordta életük egész felelősségét, s most az unokával kárpótolja magát; övé az öröm – a szülőké a gond.
Bármennyire „ráér” is a nagymama, bármennyire kis unokájának szenteli is minden napját, egész életét, nem szabad az egész gondot ráhagyni. A gyerek nevelésében meg kell határozni az anya és apa feladatkörét, mindennapos kötelességét is. Gyakori jelenség az olyan gyerek – aki sokkal okosabb, jobb megfigyelő mint hinnők -, aki a mamát és a nagymamát egymás ellen kijátszva éri el azt, amit akar, akit versengve kényeztetnek a szülők és nagyszülők, aki végül is kibúvik minden felelősség alól s kiszolgáltatja magát a felnőttekkel. Le kell ölni nem egyszer, nem kétszer, hanem többször is – ha szükséges -, és meg kell beszélni a nagymamával a gyerek nevelésének kérdéseit. Az apróbb feladatokat is szét kell osztani, például ki az, aki ellenőrzi, hogy a gyerek megmosta-e a fülét, kitisztította-e a cipőjét és ki az, aki naponta átnézi a füzeteit, iskolaholmiját és ellenőrzi, készült-e? Gyakori, hogy a gyerek szövetkezik a nagymamával a mama ellen, vagy a mamával a nagymama ellen. Sokkal okosabb, sokkal helyesebb, ha inkább a mama és a nagymama szövetkeznek – a gyerekért, hogy együttesen életrevaló, becsületes és szorgalmas embert neveljenek belőle.
A nagymamák általában többet költenek a konyhára, mint amennyit a fiatalok szerint szükséges lenne. Ennek megvan az oka; vagy az, hogy amikor a nagymama a maga gazdasszonya volt, mindig „ fogához kellett vernie a garast”, és most örül, hogy van miből gazdálkodnia, vagy az, ami ugyancsak nem ritkaság, hogy a fiataloknak fogalmuk sincs a háztartás költségeiről.
Gyakori panasz, hogy az öregek „mindenbe” beleszólnak, amihez – a fiatalok véleménye szerint – nem is értenek. Nos, bizonyos, hogy csakis a jószándék vezeti őket, és mivel több az élettapasztalatuk, egyáltalán nem biztos, hogy soha nincs igazuk.
Becsüljük meg a nagymamát, Ne felejtsük el, hogy a mai legfiatalabb asszony is nagymama lesz, akinek éppen olyan jól esik majd a fiatalok megbecsülése és szeretete, mint amilyen jól esik az a mai nagymamának.
De mivel minden dolognak két oldala van, nézzük meg a kérdést a fiatalok oldalérül is. Szükségük van a nagymamára, azt nem is tagadják, s talán igyekeznének is kedvében járni – ha lehetne. De nem mindig lehet! Mert van nagymama, aki mindig áldozatnak, „mártírnak” érzi magát. Aki mindenre azt mondja, „jó ez nekem így is”, miközben nem így érez. Keserűség él benne, s bár nem szól róla, ez sugárzik belőle, s rontja az otthon hangulatát. A nagymama ne tagadja, ha fáradt, s ne hallgassa el, ha valami nem kedvére való; vegye tudomásul, hogy egyenjogú tagja a családnak ő is, s éppen annyit ér a közösségért végzett munkája, mint a pénzt keresőké.
Folyt. köv.
– SKULTÉTI –
