/PÁLYA SZÉLÉRŐL BEKIABÁLÓ/
Nyilasok és Gogolákok a családban.
(Avagy zseni volt-e déd Öregapám?)
Hát a szó klasszikus értelmében természetesen nem, de elvont értelemben egészen biztosan az volt. Az ilyen emberre azt mondanák manapság, hogy paraszt zseni. Na, szegény Öreg pedig nagyon utálta ezt a szót, főleg, ha még a tetejébe jelzőként aggatták rá. Na, nem a zseni szót, hanem a parasztot. Na, ezzel kapcsolatban van egy híres anekdota róla, amit Apámtól számtalanszor hallottam.
Dédapám mániákus ivó volt. Ami azt jelenti, hogy vagy ivott, vagy éppen nem. Eltelt fél év is, hogy egy kortyot sem gurított le a torkán, aztán kattant valami az agyában – majd felöltözött tisztességesen- és komótosan elballagott a kedvenc kocsmájába, úgy reggel 8 óra környékén. Na persze este 8 órára mindig hazaért, csak az volt a bökkenő, hogy bizony nem egyszer a reggel 8 és az este 8 óra között két hét is eltelt. Ebben az időben (inkább időszakban) nem csinált egyebet csak ivott és pipázott, na és szidta az aktuális politikai rendszert a kommunistákkal és a fasisztákkal együtt. Állítólag még enni sem nagyon evett. Na és persze nem váltott fehérneműt, ruhát, nem tisztálkodott, csak ivott és pipázott. Mivel pénze volt, a kocsmáros megbecsült vendégként bánt vele, egy cseppet sem zavarta, hogy az Öreg gyakorlatilag beköltözött eme nemes műintézmény falai közé. A családi emlékezet azt nem jegyezte fel, hogy egy ilyen kemény menetben az Öreg hány liter bort és pálinkát vedelt fel, csak annyi ismert, hogy folyamatosan részeg volt. Állítólag egy percre sem józanodott ki. Na, kár is lett volna, mert akkor ugye oda lett volna a következetesség, amiben viszont nagy spíler volt a Dédi. Hogy aztán a felesége, szegény déd Öreganyám mind e közben otthon hogyan viselte a történteket, az bizony a kutyát sem érdekelte, legfőképpen déd Öregapámat nem. Akkoriban egy asszonynak nem sok joga volt a családban, jószerével semmi. Nagyon jól jellemezte ezt a korszakot és annak családon belüli szokásait, hogy az én déd Öreganyám bizony élete végéig magázta a férjét, miközben természetesen a Papa tegezte a feleségét. Ez volt a rend. A nő akkoriban egy szükséges kelléknek számított, legalábbis a társadalmi tagozódás e köreiben. Mert ugye, gyereknek lenni köllött (kellett), akik majd – öregkorukban – eltartják a szülőket, mert ugye nyugdíj akkor még nem volt. Az emberre főzni, mosni, takarítani is kellett valakinek, tehát asszonynak lennie kellett a háznál. Nem véletlenül hívták ezeket az asszonyokat házi cselédnek. Na és persze, ha egy lány nem volt olyan szerencsés, hogy a felső tízezer sarja legyen, akkor bizony pontosan tudta már fiatal korában, hogy milyen sanyarú sors is várhat majd rá. De térjünk vissza a kocsmába.
Szóval teltek múltak a napok. Szegény Öreganyámnak nem volt elég baja, még neki is el kellett néha a kocsmába szaladnia, hogy vigyen némi harapnivalót hőn szeretett urának, mert hát ez volt a kötelessége, ez volt a sorsa. Ott aztán mindig rimánkodott egy kicsit, – hogy ugyan jönne már haza – de az Öreg csak annyit mondott. Eriggy (eridj) haza Panka, majd megyek, ha akarok. Aztán csak nem akart. Végül a család csak nem bírta tovább és nagy elhatározásra jutott, Apukát haza kell hozni! Ennek a családban mindig egy felelőse volt, Zsigó Nagyapám. Az Ő felesége volt ugyebár Gogolák Anna, dédszüleim egyik lánya. Szóval ez a dicső feladat mindig Őt illette, amit kénytelen-kelletlen mindig becsületesen el is végzett. Szótlanul hátrament az udvarba és megfogta az ott mindig feladatra készen álló tragacs szárait, aztán elindult. Kicsit sietősen ment végig a falun, mert azért igen csak rühellte a dolgot. Különösen a vigyori tekinteteket, no meg a hozzájuk kapcsolódó kérdéseket.
– Lacikám (mert, hogy így hívták nagyapámat), talán a Pista bácsit szeretnéd hazainvitálni? (Mert dédapám neve meg István volt.)
Mindenki tudta, ha Zsigó Laci tragaccsal megy, végig a főúton az bizony csak egyet jelenthet, apósa már legalább egy hete iszik és a család úgy döntött, hogy hazaviszi. Hát Nagyapám szégyellte is a dolgot, meg bele is volt már törődve ebbe a számára méltatlan helyzetbe. Mert ugye a család az család, és fogát összeszorítva tette a dolgát. Elérkezett a pillanat: Nagyapám berobogott a kocsma elé fura járművével. A tragacsot a fal mellé állította, odaállt az ajtó elé, vett egy mély lélegzetet és belépett. Ami benn fogadta, az várható volt. Füst és valami furcsa édes keserű szag terjengett a teremben. Nem volt kifejezetten büdös, de azért penetráns szag volt az a javából. Persze ilyen az, amikor a bor, sör, pálinka és a rum szaga keveredik a pipa füstjével, no meg némi soknapos mosdatlanság által bűzlő emberi izzadsággal, és persze csipetnyi bukét adott még a dolognak, a budiból beszivárgó emberi vizelet szaga is. Egyszóval eltéveszthetetlen kocsmaszag volt. Nagyapám szemének először hozzá kellett szoknia a füst által kialakult kocsmaködhöz. Majd szép lassan aztán tisztulni kezdett a tájkép a szeme előtt. A távolabbi sarokban meglátott egy felborított széket, mögötte asztal állt. Az asztalon megszámlálhatatlan kisebb nagyobb pohár immár üresen. A poharak mögött egy sötét, koszos öltönyben az asztalra borulva egy már erősen őszülő szikár férfi. Azonnal felismerte, hát igen ő volt az én Dédnagyapám. Békésen aludt az Öreg, még egy kicsit hortyogott is. Mellette az asztalon parázslott a pipája, látszott rajta, hogy nemrég még szívta a gazdája, vagy, ahogy akkor mondták szítta. Zsigó nagyapám újra némi lelkierőt gyűjtött és Óvatosan megrázta a vállát. Dédnagyapám lassan hunyorgó mámoros szemmel felnézett egyenesen a veje szeme közé.
Folyt. köv.
Lajosmizse 2014-11-13
Zsigó Viktor
