Átadták a megújult Cédulaházat

Százmilliós pályázat keretén belül újult meg a Cédulaház, amit immár Közösségi házként kellene hívjunk.

Nagyon szépen sikerült a felújítás, az akadálymentesített teraszról belépőket szép folyosó fogadja, melyről roppant kulturált férfi illetve női mosdó, egy több funkciós nagyterem valamint egy jelenleg a helyi cigányság történetét feldolgozó helytörténeti tárlat fogad.

Óriási kérdés persze, meddig sikerül ilyen szép állapotban tartani, és ez a felelős közösségi vezetők nagy kihívása is egyben. Ha az uniós és állami százmilliót annyira se becsülték az egybegyűltek közül néhányan, hogy legalább a Himnusz alatt sikerüljön csendben és egy helyben (szó sincs arról, hogy némán és vigyázzban állva) maradni, akkor ha nem lesz ott a városvezetés vigyázó szeme, vajon mire számíthatunk?! Ez egy óriási segítség és lehetőség a helyi közösségnek, hogy ha jól hasznosítják, és olyan közösségeknek, tevékenységeknek és csoportoknak engedik használni, akik előrébb viszik az egész közösséget, akkor abból számos előnye származhat a felnövekvő generációknak. Ha bulihelyszín lesz, akkor az egész hamarosan romosabb és lelakottabb lesz, mint volt. Rajtuk múlik!

A helytörténeti kiállítás összeállításában Tóthné Vass Zsuzsa, Hajdrik Sándor és prof. Dr. Kürti László oroszlánrészt vállalt. Prof. Dr. Kürti László a megnyitó során az alábbi beszédet mondta el:

„Ez hát a hazánk,” írja Bari Károly egy költeményében (Hazánk). Igen, ez a település a mi közös hazánk- Lajosmizse, ahová már annak megszületésekor érkeztek cigány családok. Ismerjük a 19. század közepén betelepülteket. Eredetileg hét nagycsalád volt, hasonlóan, mint a magyar népmondában, a Kárpát-medencét is hét magyar törzs foglalta. A hét család: Bodor, Kiss, Kovács, Lakatos, Petrik, Radics, és Vencel, majd érkezett a Baranyi, Csorba, Gazdag, Hajagos, Homoki, Keskeny, Jóni, Petrik és a többi család is. Volt, aki a környékről volt, aki távolabbról jött. Kereskedők, kézművesek, vályogvetők, és muzsikusok voltak.  Hasznos tagjai Lajosmizsének. Ennek a múltnak állít emléket egy kis történelmi kiállítás, amelynek egyes tárgyait a Helytörténeti és Kulturális Egyesület gyűjteményéből kölcsönöztem (a remek tablók elkészítését Tóthné Vass Zsuzsannának köszönöm). Remélem azt, hogy ez a szép új intézmény, Közösségi Ház, méltó módon fogja szolgálni a helyi kisebbségi mozgalmat, a romák kulturális fejlődését. Ahogyan azt is, hogy a közösség tagjai méltó módon fogják hasznosítani, és megbecsülni azt. Mi tiszta szívünkből segítettünk lerakni az alapokat; egy olyan dolog született most, amely az elmúlt 10, sőt még az elmúlt 100 év alatt sem született. Hogy mindez kinek a felelőssége? Kár lenne most ezt itt firtatni. Az bizonyos, hogy sem a Horthy-korszak, sem a szocializmus, sem pedig a rendszerváltás utáni három évtized nem tartható igazán sikeresnek a kisebbségi lét szempontjából. Csak örülhetünk annak, hogy ez a nagyszerű kezdeményezés, amely Józsáné dr. Kiss Irén, Meleg Sándor és kollégái munkáját dicséri, létrejöhetett. Az igazán izgalmas kérdés az: hogyan tovább. Ehhez viszont szükségeltetik a roma közösség pozitív hozzáállása, tenni akarása.  Kellenek agilis, példamutató családok, egyének, akik a jövő vezetőiként tényleg a közösségért dolgoznak. Mert nagyon sok munkát kell még elvégezni, számtalan hátrányt ledolgozni. Ehhez jó mottóul szolgál a kiállítás egyik tablóján olvasható frappáns – és sokatmondó – cigány közmondás: Megy a farkas, eszik a farkas, nem megy a farkas, nem eszik a farkas.  

Az átadón az iskolások és óvodások színes, zenés műsort adtak, közben az udvaron főtt a káposzta és a zúzapörkölt, amit az összegyűltek az ünnepség után elfogyasztottak.

Kategória: Friss, helyi | A közvetlen link.