Korszerű háztartás 2. rész

KORSZERŰ HÁZTARTÁS – KELLEMES OTTHON
2. RÉSZ
Több nemzedék – egy otthon
Kevés a lakás, több kellene és egyre több, hiszen nemcsak a
családok száma gyarapodik, hanem az igények is nőnek – és
egyre gyorsabban. Mindenki szeretne „saját lakást’, „saját
otthont”, összkomfortosat, fürdőszobásat, s míg szüleivel
vagy házastársának szüleivel közös fedél alatt lakik, egyre
arról ábrándozik, milyen jó lenne függetlenül élni olyan
lakásban, ahová csak vendégségbe járnak a nagymamák,
nagynénik, rokonok. S miközben álmot kerget elszakad a
valóságtól. Ideiglenes, átmeneti állapotnak tekinti a
kényszerű együttlakást, bár ez sokszor hosszú esztendők
valósága. Ahelyett, hogy a dolgokat reálisan szemlélve
megpróbálna lakótársaival kellemes közösséget kialakítani,
visszavonul a saját álomvilágába, nem keres és nem talál
kapcsolatot a hétköznapi élettel, környezetével. Nem tudja és
nem s akarja megszokni a meglevő helyzetet, esze ágában sincs a
valóságba beilleszkedni.
Vannak „nehéz” emberek, akikkel valóban nem könnyű együtt
élni, de a férfiak és nők túlnyomó részével „ki lehet jönni” – különösen
akkor, ha minden érdekelt félben megvan ehhez a
megfelelő jóindulat.
Az ifjú férj – vagy feleség – új emberként csöppen egy régi családi
közösségbe, nyilvánvaló, hogy neki kell megtanulnia a régi
családi szokásokat, s neki kell alkalmazkodnia. Nem léphet fel
prófétaként, s nem reformálhatja meg új otthonát egyik napról a
másikra, még akkor sem, ha igazén szükség volna reformokra.
Elsősorban ne felejtse el, hogy az anyós és após házastársának
szülei, akik azt, akit ő felnőttként látott először, születése óta
ismerik. Ők fogták a kezét, amikor tipegni kezdett, ők figyelték
büszkén, amikor az első szót olvasta, ők virrasztottak az ágya
mellet a gyerekbetegségek idején. Ezek a szülők a ma felnőttje
mögött is még a hajdani gyereket látják, aki régen minden
gondjával, bajával hozzájuk fordult. Féltékenyek, rosszul esik
nekik, hogy féltve őrzött gyermekük szíve most mér nem egyedül
az övék, hogy rajtuk kívül mást is szeret, s ezt a „mást” ő
választotta magának. Bizonyítékra van szükségük, hogy ez a
fiatal férfi vagy nő, aki családjukba most „betolakodott”, nem
vinni akar, hanem hoz, nem szegényebbé, hanem gazdagabbá
teszi őket. Boldogok lesznek, ha rájönnek, hogy ahelyett, hogy
elvesztenék gyereküket, újat kapnak mellé. Az udvariasság, a jó
szó s az apró figyelmességek – mint egy szál virág, kis tábla
csokoládé, mozijegy, megemlékezés az anyós, após
születésnapjáról, névnapjáról – mind ékes bizonyítékok Ezek a
figyelmességek nemcsak akkor helyénvalók, ha együtt lakik a két
család.
Természetesen az „öregek” oldaláról is sok jószándék kell ahhoz,
hogy az együttlakás zavartalan legyen. Hasonló bizalom,
figyelmesség – és jó emlékező tehetség! Emlékezzen mindenki a
maga elmúlt ifjúságára, örömeire és bánataira, vágyaira, hogy
megértse a mostani fiatalokat.
A családi „társbérletnek” igyekezzünk a jó oldalát is megkeresni.
A munkamegosztás feltétlenül előnyös, mert egy-egy emberre
kevesebb jut, s a sok kéz között megoszlanak a ház körüli és
házon kívüli tennivalók. Leghelyesebb ésszerű munkamegosztást
kialakítani: legyen gazdája a vásárlásnak, főzésnek, mosásnak,
váljék rendszerré, hogy kinek a gondja a reggeli tálalása, ki az, aki
vacsora után leszedi az asztalt. Sok minden függ a család
összetételétől: összesen hány tagja van, hányan járnak közülük
munkába, mennyi az iskolás, a nyugdíjas… Ideális családban
mindenki tudása, igyekezete legjavát adja a közösségért – de még
kevés az ilyen család és a gyakorlatban míg egyik-másik családtag
agyondolgozza magát – a többiek nézik. Le kell ülni egyszer és
megbeszélni, kinek milyen és menyi munka jut. Ha van is olyan
családtag, aki egész napját otthon tölti, akkor sem szabad, hogy
egyedül rá háruljon minden, és aki bármilyen megbízatását
teljesíti, „szívesség”-ként tegye azt. Kiki választhat a teendőkből
hajlama, tehetsége, elfoglaltsága szerint vagy attól függően, hogy
munkahelyéhez közel vagy távol esik egy-egy jól ellátott húsbolt,
vagy zöldségüzlet…
Lehet közösen vezetni a háztartást, lehet külön-külön főzni,
megegyezés szerint. Az emberiesség azt kívánja, hogy ahol az
együttlakó szülők jövedelme alacsony, ott közös legyen a konyha.
A szokás és a szülői szeretet általában úgy hozza, hogy ahol a
„gyerekek” keresnek keveset, esetleg még csak ösztöndíjból
élnek, ott miattuk vezetik együtt a háztartást. A család tagjai
mindig tudják, ki az, aki áldozatot hoz – anélkül, hogy ezt
mártíromságnak érezné! Érdemes mindenesetre költségvetést
készíteni, amelyikből kiderül, mennyi a család összjövedelme és
ebből kire mennyi jut (a rendszeres költségek levonása után).
Meg kell beszélni elöljáróban is és később is időnként, hogy
mindenki meg van-e elégedve a közös gazdaságvezetővel.
Feltehetően mindenki megbízik a pénzt kezelő családtagban,
mégis ajánlatos legalább a jelentősebb kiadásokról feljegyzést
vezetni, mert aki csak keresi és hazaadja, de nem osztja be,
könnyen megkérdezheti, „hova lesz az a töméntelen pénz”?
Olyan családban, ahol senki sincs otthon napközben, a közös
helyiségek takarításának munkarendjét is meg kell osztani. Nem
volna helyes, nem volna igazságos, ha mindig egy személyre
hárulna a munka oroszlánrésze. Lehet a konyhaügyeletet, a
fürdőszobarend felelősséget naponta vagy hetenként vállalni,
lehet a vacsorafőzésnek is minden nap más a gazdája, és a
mosogatás munkáját is végezhetik felváltva. Az ilyen
munkamegosztás természetesen nem szentírás, nem törvény.
Alkalmanként – előzetes megegyezéssel – lehet változtatni rajta,
ha valamilyen esti program vagy rendkívüli elfoglaltság
indokolttá teszi.
*
A kényszerű együttlakásnak csak egyik fajtája a fiatalok és öregek
„társbérlete”. Ez is sokáig része marad életünknek, s mellette
nem tűnnek el egyhamar az igazi társbérletek sem, és sok fiatal
kezdi páros életét albérleti szobában.. Ezek kényszerhelyzetek,
amelyekbe ideig-óráig bele kell törődni s a lehetőség szerint itt is
kellemessé kell tenni az életet. Baráti vagy rokoni kapcsolat
helyett emberi kapcsolatot kell kialakítani az együttlakók között.
A békés együttéléshez kölcsönös jóindulat, egymás hibáinak,
szokásainak elnézése szükséges. Nem mindig könnyű
jóindulatúan szemet hunyni a más hibája, bosszantó
tulajdonságai felett, de valljuk be, hogy a csend, a nyugalom
kellemesebb a zajos vitánál, veszekedésnél.
Ha a szülők és nagy gyerekek, nagyszülők és unokák együttlakása
sem mindig ideális, még kevésbé lehet az idegen embereké, kiket
a véletlen, a sors szeszélye, a lakáshiány kényszerít egy fedél alá.
S bár előbb-utóbb mindenkinek lesz saját önálló lakása, még
néhány esztendeig meg kell alkudnunk az adott helyzettel. Nem
mindig könnyű, nem mindig kellemes egy fedél alatt lakni
idegenekkel és közösen használni mellékhelyiségeket.
Elkerülhetetlen, hogy néha a másik fél után, a másik család tagjai
után kell rendet rakni, takarítani. Az ilyen lakások közös
helyiségeiben különösen fontos a heti nagytakarítás. Saját
lakrészben mindenki úgy tart rendet, ahogy akar, a közös
helyiségek takarításának rendjét azonban együtt kell megbeszélni.
Emberi becsület kérdése, hogy ezt a munkát mindenki legjobb
tudása szerint lássa el.
Ha vannak is itt-ott nézeteltérések, nem érdemes mindig
mindenért szólni és nem szabad mindig sokatjelentően hallgatni
sem. Aki képes jóindulatot feltételezni a másik félről, az maga is
hajlamosabb jóindulatú közeledésre.
Elsősorban a szemléleten múlik, hogy az együttlakás jó oldalait
felfedezzük, hogy akarunk-e jót találni benne, vagy csak a rosszat
keressük. A pesszimista ember mindenben a rosszat veszi észre,
legyünk mi optimisták és keressük meg a jó oldalakat.
Ilyen – alapjában véve jó oldala az együttlakásnak például a
nagymama.
Folyt. köv.
– SKULTÉTI –