ELŐSZÓ
Az alánok – nomád törzsek nagy csoportja voltak –, akikről először a Kr. e. II. évszázadban a távoli keleten a kínai Han dinasztia évkönyveiben, valamint a klasszikus szerzők munkáiban a Kr. u. az I. évszázadban történik említés, a Római Birodalom északkeleti határainál tartózkodó barbár törzsek között emlegetik őket. Azonban a IV. és az V. századokban az alán törzsi szövetségek egyre messzebbre kezdtek el portyázni nyugatra, végül benyomultak Galliába, Észak-Itáliába, sőt még az Ibériai félszigetre is. Részben a rómaiak oldalára álltak; ehhez kapcsolható a megtelepedésük ezen provinciáknak több területén, amelynek következtében mind a mai napig nagyszámú helynév maradt fenn, amelyek az alánok vagy a szarmaták nevét őrzik. Galliában például hozzájuk kapcsolható az Alain, Allain, Alains, Allaine, Alaincourt, Allainville, Sermaise, Szermauz (Sermoise) és a Szermez-le-Ben (Sermaize-les-Bains); Észak Itáliában — Alagna, Alano di Piave, Sarmato; Hispániában — Alanis és Alano.
Addig az ideig, amikor az alánok először kerültek érintkezésbe a rómaiakkal, már elfoglalták a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig és az Aral-tengerig terjedő sztyeppét. Ezeken a területeken nemcsak szoros kapcsolatot alakítottak ki a szkítákkal, szarmatákkal, aorszokkal vagy a roxolánokkal, hanem néhány törzsüket az antik szerzők már határozottan azonosították is. Ez azt jelenti, hogy iráni származásúak, a nyelvük az iráni csoporthoz tartozik. Azonban ennek az alán nyelvnek az ismert bizonyítékai nagyon szegényesek, csak a nagymogul emlékművéről származó középkori feliratok, amelyeket a Kaukázus északi előhegyeiben találtak, két szövegsor (és a fordításuk) egy bizánci-görög poémában, és a különböző nyelvű források jelentős mennyiségű szó- és névanyaga maradtak fenn. Ráadásul egyes vélemények szerint az alánt, vagy ahogyan olykor nevezik, óoszét nyelvet tekinthetjük az azt folytató mai oszét nyelv alapjának is. A nyugat felé mozgó népek (kezdetben a hunok, később a mongolok és mások) nyomására az alánok idővel a Kaukázus hegyes vidékére szorultak, ahol mindmáig oszét név alatt élnek a Kaukázus gerince középső részének mindkét oldalán.
Valójában, az alánokról, kultúrájukról és a történelmükről szóló adatok eléggé terjedelmes, s változatos területet ölelnek át időben, amely keletről Kínától nyugatra az Atlanti-óceán partvidékéig húzódik, sőt Észak-Afrikába is átnyúlik, ahová a nagy népvándorlás (Völkerwanderung) korában a vandálokkal együtt kerültek el, s ahonnan az V. évszázadból néhány királyról is tudomásunk van, aki a rex Vandalorum et Alanorum titulust viselte.
Meglepő azonban, hogy mindeddig sem az ókori sem a későbbi különféle nyelvű források alapján nem állt rendelkezésünkre részletes áttekintés az alánok kultúrájának és történelmének a különféle aspektusairól. Sőt mi több, egészen napjainkig csak két monográfia tekintett át egyes területeket és korszakokat: a Bernard Bachrach által írt «Az alánok Nyugaton: az antik szerzők általi első említésüktől a korai középkorig» (Bachrach B. S. A History of the Alans in the West: From Their First Apperance in the Sources of Classical Antiquity, Through the Early Middle Ages, Minneapolis, 1973), és körülbelül száz esztendeje jelent meg a Julian Kulakovszkij által összeállított rövid vázlat az alánok történetéről, amely csak az antik és bizánci szerzők munkáinak az adataira támaszkodott (Кулаковский Ю. Аланы по сведениям классических и византийских писателей, Киев, 1899). Azonban szintén nagymennyiségű információt találhatunk az arab, örmény, kínai, grúz és egyéb, s nem utolsó sorban — az iráni nyelveken írott szintén nagyszámú keleti forrásban. A források ilyen soknyelvű változatossága teljes mértékben megmagyarázhatja, miért az ilyen mindent felölelő kutatások készültek elsőkként.
…
Kovács J. Béla fordítása